Ötödikből első

Jelentem, megbuktam.. :)

Már reggel éreztem bal lábbal keltem fel.

Nem aludtam túl jól, mert iszonyúan fájt a hátam, és a petefészkem is sajgott. Nem baj, gondoltam, bevettem gyorsan egy bogyót a többi mellé, és vártam a hatást. Nem jött.
 

A konyhában morzsa és ragadó dinnyelé fogadott. A mosogatóban "torony", amit ki nem állhatok. Így azzal indítottam, hogy elmosogattam, rendet tettem. Lefőztem a tejeskávét, megcsináltam magamnak a két kis szendvicset, majd gondoltam, kiülök a teraszra, ott könyvelgetek. De fél óránál nem bírtam tovább, szabályosan hideg volt, hiába vettem kardigánt, és zoknit is.

Nagy duzzogva megettem a maradék szendvicset idebent, de úgy, mint ahogy kis koromban, kirágva a kenyér puha közepét, a héjat ott hagyva. Nesze neked! Szétválogattam a vasalni valót, ami azóta is ott hever, nem füllik rá a fogam. Bedobtam egy adag ruhát a mosógépbe, beszedtem a tegnapi türcsiket, amiket szépen behajtogattam helyükre a komódba.
 

A petefészkem megint sajogni kezdett, aztán éreztem, hogy törik a mécses.

Aztán csak jöttek a könnyek, meg nem álltak. Nem tudtam, mire vélni.

Először ráfogtam a hormonokra, de csak nem hagytak alább.

A petékre gondoltam, arra, milyen szépen alakul most minden, s mégis mi fáj? Persze tudtam, de tudatosan nem akartam vele foglalkozni..

Aztán az jutott eszembe, tegnap milyen rosszul esett, hogy párom egész nap fel sem hívott, meg sem kérdezte, mit mondtak bentről, hogy vagyok, mi újság. "Nem volt ideje". Értem. Aztán az, hogy mikor végre este hazaért, nem is beszélgettünk, csak ledőlt a kanapéra, majd elaludt.

Így viszont biztos, hogy nyugis életünk lesz, nem fogunk veszekedni sosem, hiszen nem is beszélgetünk..

Kérsz teát? - kérdeztem később, mikor magamnak töltöttem.

Nem - hangzott a válasz.

Főzzek? - kérdeztem vissza.

Nem kell.

Ő átkapcsolt a sportra, én inkább bementem. Attól is a falra mászok. Mióta vagy 10 sport csatorna van, mindig van valami meccs.. Fél óra múlva aztán megkérdezte, van-e tea...áááá!

Így ma kijött belőlem minden. 

Elmondtam panaszom barátnőmnek, odabent is, csak hadd jöjjön ki belőlem minél előbb. Szabadulni akartam a bennem gomolygó, fortyogó gőztől. Aztán eszembe jutott néhány okos ember, aki váltig állítja, ők bizony sosem panaszkodnak. Most vagy hülyének néznek, maguknak hazudva vagy valóban ember felettiek!

S nem tudom, mi jobb, ha az ember kimondja, vagy ha benne marad.

Annak idején a sok nyelés és sok elfojtás rákhoz vezetett. Nem akarom még egyszer!

Ha ez nyavalygás, bevállalom, és jelentem, áttettem a karkötőt a jobb kezemre, s nekiindulok újra, de nem feladva semmit!
Igaz, a háziorvosnál már úgy ültem végig két és fél órát, hogy mosolyogva néztem, ahogy az idősek szinte megölik egymást a helyekért. Tök nyugodt voltam. Szépen el is intéztem mindent, bevásároltam, és végül az itthoni találkozás alkalmával is megbeszélésre került minden!
Nos, hát akkor én, mint tökéletlen ember újrakezdem, minden zokszó nélkül! :)