Mind a kettő

Hómező. Mit hómező, full Alaska. Vagy még annál is szebb.
Szép, sima, fehér, és csillogó. Szinte hideg. Ezt éreztem is, azt hiszem.
Vagyis, a teszt negatív....mind a kettő.

Tudom, hogy most már látni kellene valamit. De hiába világítottam át, hiába tettem lámpa elé, vagy nagyító alá, még olyan csík sem volt, amit csak én látok. Semmilyen sem volt. Legfeljebb az én szám a tükörben, ami először nem is görbült lefelé. Összeszorítottam csak, nehogy megremegjen. Ezzel pusztán elfogadtam a tényt; ez van.

De igen, nyeltem egyet, és szembe néztem magammal a tükörben. Kerestem a tekintetemben, vagy inkább amögött a kérdésre a választ. Miért. Aztán megrántottam saját magamnak a vállam. Mentem tovább. A teraszra. Befejezni a könyvelést..

 

Próbáltam elvonni a figyelem, azt hiszem, sikerült is. Egészen jó kedvem volt. Nem mondom, hogy valami idebent nem volt nehéz, hogy nem gondoltam néha a meg nem fogalmazott válaszra, de azzal próbáltam felülírni, hogy még nincs veszve semmi. Még lehet. Bármi. Vagy lehet következő.

Még bírom, úgy érzem. Mert akarom.

 

És azt is elhatároztam, ha hétfőn azt mondják, "az ön HCG-je nulla", belevetem magam az edzésbe. Kardió és speedfittnes. Azért, hogy eltereljem az agyam, a gondolataim, hogy ne bőgjek. Legalább is többet ne, inkább kevesebbet. Mert azért azt nem lehet, hogy az ember ilyenkor nem bőg. Csak halkan, mondjuk a zuhany alatt. Ott úgy is folyik a víz, nem kell semmit magyarázni. Meg amúgy sem lát senki. Legfeljebb a párom, ha benyit, de akkor majd azt mondom, azért piros a szemem, mert belement a sampon. Hihető, nem?

 

Nem akartam szomorú lenni. Végül is nincs miért. Erre legalább van válasz.

Ha hívtak, kedves voltam, és mosolygós, és tényleg, esküszöm, valóban jó kedvű voltam, előrenéző, még akkor is, ha megkérdezték, milyen lett a teszt..ilyen. Mind a kettő.

 

Aztán sírtam. Pedig nem akartam, tényleg, de kijött.

"Nincs baj" mondtam "csak a lelkem fáj"...de az gyógyítható. És annyi szép dolog van még.

És holnap is lesz egy nap, és ha reggel felkelek, akkor újra eldönthetem, merre megyek, mit csinálok. És a hajnallal új remény jön. Hiszek benne. Hiszen itt vagyok, élek, és sokan, nagyon sokan vannak, akik szorítanak és szeretnek.

 

És nézem a hiradót, és nem értem, komolyan nem értem, emberek, anyák és apák, hogyan képesek az autóban hagyni, ebben a nagy melegben, de amúgy is egyáltalán, saját gyermeküket.

Én sosem tenném....