Naci kérdés

Egy kilót nem híztam! Komolyan! Nem kamuznék, még nő létemre se!

Se a korom, se a kilóim nem tabuk, de most úgy érzem, mintha öt kilót felszedtem volna, azt is a hasamra.

Most fogalmam sincs mihez kezdjek.

Oké, fel tudok venni ruhát, az csini, és a gálán majd jól is mutat, de nem rohangálhatok kiöltözve, magassarkúban egy darab tönköly kenyérért a teszkóba!

Arról nem is beszélve, hogy néha a hasfájdalmaktól - semmi para, csak nyúlok itt-ott, akár az erobikos túlfeszített gumiszalag - menni alig tudok, illetve megyek, de távoli homályból is úgy tűnik, mintha be lennék tojva. Nos, ez magassarkúban, feszített dekoltázzsal sokkal komolyabb asszociációra adna okot, mintsem hogy "ez a nő ebben a cipőben menni képtelen"..azt meg nem szeretném, ha azon morfondíroznának a hátsómat szkennelve, hogy azt még az ülésen kívül mire használom..

Maci nacim nincs. Se oldalcsíkos márkás, se fényes suhogós. Valahogy nem az én stílusom, a fitneszes naciban megint hülyén festenék..csak jobban látszódna a hátsóm...

Egyelőre kismama nacit még venni nem szeretnék. Abban is röhejesen festenék azt hiszem. Azért ne játszam még az agyam, hiába 7.hétben vagyok.. 

De a nadrágjaimat minden súlymegtartásom ellenére sem tudom begombolni. Ha pedig mégis összeerőltetem a lyukat a gombbal, kényelmetlen, feszít, fáj. Aztán máris jeleznek odabentről, szúrkálnak, kopognak, puffadnak.

Eszembe jutott, hogy annó a coloros éveimből maradt egy-két hipsy nevezetű derékmelegítőm. Ezer éve nem vettem elő őket, itt az ideje.

Így nem marad más, vagyis egyelőre marad a farmer, a régi, kigombolva, ráhúzva a szűk derékmelegítő! Juppíj!!

A magassarok pedig marad csütörtökre, a csini rucival együtt!

Úgyhogy reszkess Teszkó, olyan kényelmesen sétálok rajtad végig, hogy öröm lesz azt nézni, fenék mustra ide vagy oda :)

A boldogok is sírnak..

Azt lehet, hogy én most csak úgy sírok?

Úgy lassan, észrevétlen, mindegy mikor, ha éppen ülök vagy vezetek? Torokszorítón, átitatva lelkem a boldogságtól? Némán, mosolyogva? Féltve, óvva, egyszerűen?

Ma nem vettek vért.

Ma ultrahangot néztek.

S mi a dokival ketten pedig egy aprócska pulzáló pontot, benn a 11mm-es petezsákban...

Most pihennem kell. Mert egy aprócska vérömleny ott éktelenkedik, s azzal vigyázni kell. Én pedig vigyázok. Jobban, mint eddig, mert csak az a pulzáló szívecske van szemeim előtt, ami most nekem a legszebb dolog az életben, s ami miatt most csak úgy némán, és egyszerűen kicsit pityergek...

Papagály

Most ez a legújabb.

Eddig Pocak volt, meg Pocakok, aztán meg Pöttyök, most éppen Papagáj, s én vagyok a kaltitka. Szép, mondhatom! :)

Hány jelzőt, nevet fog még kapni ez a gyerek!!

De most állítólag erre hasonlít..

Szegénykém :) 

Természetesen pénteken is voltam vérvételen. Megint látni akartam, s a hétfői kötelező túl messzinek tűnt.

De megnyugodtam, mert két nap alatt 1610 lett az eredmény!!

Igyekszem továbbra sem elszállni, mindent nyugiban és okosan csinálok, nem mocorgok túlságosan, a takarításban is csak a hajlás nélküli dolgokat vállaltam magamra, persze dirigálni így is simán tudok, nehogy valahol elmaradjon egy porcica :)

Az ablaktisztítás még várat magára kicsit, de ma végre a terasz is visszakapja tavaszi formáját, s ha a virágbeszerzésnek egymagam nem is állok neki még, azért már ki lehet majd ülni kicsit az éledező napfényre pokróc alatt.

Addig meg kötögetek, s ha lassan is, de végére érek a nyári darabnak. Azt se bánom, ha végül hordani sem tudom majd :)

Az émelygések megvannak, tegnap este például azt hittem, kifordulok az ágyból, annyira elkapott, de legalább bentről folyton üzengetnek, s ez hiába szúrkálódásban nyilvánul meg, én odavagyok érte, s nem bánok én semmit sem, azt sem, ha reggelenként majd a nagy fehér kagylóba kell belehallóznom!!

Csak meglegyen a válasz! :)))

Lewis 511

Szerintem nincs a földön még egy olyan hülye, aki annyit költött három nap alatt tesztekre, mint én.

A párom már nevetett rajtam, de nekem muszáj volt reggel is, meg este is, hogy lássam cseppet sem halványodik. Nem is, szerencsére! Mára is erősebb volt, de mindaddig nem hittem egyiknek sem, míg nem mond valami konkrétabbat a HCG.

Bevallom, nem sokat aludtam a hétvégén, ezen a nagyon hosszú hétvégén! Enni sem sokat ettem, de ebben segítségemre volt a folyamatos émelygés, ami szerencsére ma nem hosszan kísért! Helyette volt izgalom, "körömrágás", dugóban ülés, de lagalább volt időm gondolkodni, ha most mégsem, akkor hogyan tovább..

Nem jutottam dűlőre, mert belül biztosra akartam menni, biztosnak lenni, így valahogy sosem lyukadtam ki másik megoldásra. Tehát arra jutottam, tök magamtól, itt nem lehet másik eset!

Az ebéd is nehezen ment le, csak a minimum CH-t dobtam be, de egyszerűen többre képtelen voltam, mivel láttam, mindjárt kettő óra..

Mikor mondták, azonnal utánanéznek mit produkáltam az elmúlt öt nap alatt, megint a torkomban dobogott a szívem. Remegett a lábam, tuti 37-ről a hőm is feljebb kúszott, de amikor az asszisztens kimondta a számot, bőgni kezdtem.

Arcomat tenyerembe temettem és ontottam a sós vizet. Zokogtam. Levegőt sem kaptam, egyszerűen megnyílt bennem valami láthatatlan ajtó, amin kizúdúlt minden korábbi feszültség, mint egy telepakolt óriás szekrény.

- Miért sírsz, de hiszen ez jó!

- Tudom, hát éppen ezért bőgök - és zokogtam tovább.

511.

Azt hiszem Lewis farmerben van ilyen..

Van? Akkor tuti venni fogok egyet, gombosat, nem érdekel, ha 20ezer, akkor sem!

Ugye hallottátok a követ?

Nekem pont a lábamra esett, de nem érdekel! A tesztek nem csaltak, a kicsi a lemaradást behozta, s még rá is tett egy kicsit! Ha átléptem az ezret, jobb lesz. Ha hallom a szívhangját, szebb minden. Ha majd megszületik, akkor nyugodt.

Bár Éccsapa szerint akkor leszek csak igazán nyugtalan :)

Úgy legyen...

Teszt 2.

Mióta közölték velem, hogy tulajdonképpen nem úgy fejlődünk, ahogy kellene, ha nem is adtam fel, de lelomboztam. Nem kicsit.

Azon járt és jár az agyam, hogy annyira biztos voltam, annyira pozitív és erős! Annyira klappolt minden. A naptár, a Hold, a számok. Nem volt bennem fikarcnyi félelem, semmi negatív érzés vagy gondolat foszlány sem, semmi! S hogy ha ez most nem, ha mégsem, akkor nem tudom, valóban nem tudom, hogyan tovább.. Fogalmam sincs merre lépjek, mit tegyek még, hogy ne így legyen..

Pontosan be tudtam határolni a napot, az órát, mikor kicsit máshogy fájt a hasam, mikor kicsit szaggatva szúrkált. Csak akkor és ott szakadhatott meg valami. Csütörtök délután.

De aztán pénteken is fájt, mintha meg akarna jönni. És még szombaton is hányingerrel küzdöttem.

Aztán azon gondolkodtam, csak legalább méhen kívüli ne legyen! Csak azt ne, az nem hiányzik!

Mert emlékszem, mikor méhen kívülim volt, hányingerem volt, és a melleim sem fájtak. Mikor babás voltam, a melleim leszakadtak, de hányinger semmi.

És most ugyanaz. Nincs mellfeszülés, csak hányinger.

Azt gondoltam, csinálom tovább a teszteket. Megnyugtatom magam.

Ha már az Élet úgy döntött, most sem, akkor legalább lassan, ahogy halványul, ahogy szalad ki belőlem a HCG, legalább fel is lélegezhetek; nem méhen kívüli..

De a tesztek nem halványulnak. Két nap után sem. Egy kicsit mintha még..talán csak beképzelem.

A teszten továbbra is ott a második csík, cseppet sem halványabban, vagy elmosódva..

Ugyanúgy csinálok mindent. Szedem a gyógyszereket, vitaminokat, lövöm magam a vérhigítóval, és vigyázok.

Ha legalább el tudnék menni vérvételre, de ebben a hülye négy napos ünnepben még azt sem lehet!

Tiszta ideg vagyok, tanácstalan, meg hülye idióta is! Valószínű most rajtam röhög a blogolvasók sokasága is, hogy mi a fenét agyalok, miért nem ülök a fenekemen és várok. Szerdáig.

Szerdáig?! Ráadásul délutánig!!

Tudjátok mennyi idő az?? Sok. Nagyon, nagyon sok egy kétségbeesett harmadik lombikosnak!

Boldogság

Hát, bevallom, nem vagyok feldobva.

Tegnap reggel titokban elmentem vérvételre, hogy mégis lássam, történik-e valami odabent. Történt.

54-ről 72-re ugrott a HCG, én pedig remegve lettem pillanatok alatt iszonyat boldog! A tesztek is határozottak lettek, s lőn csoda, a 10-es teszten sem kellett keresni többé a második csíkot!

Fura érzés volt így ébredni, lenni, kelni.

Boldog voltam. Szárnyaltam. Néha elbőgtem magam pusztán a boldogságtól, hogy igen, végre megint Anya lehetek, hogy végre így is Nő lehetek!

Amikor mentem a kórházba a vérvételre reggel, az sem érdekelt, hogy megint émelygés kerülgetett, ami miatt nem tudtam reggelizni, később ebédelni sem rendesen. Élveztem.

Bent azon imádkoztam, meg ne kérdezzék, miújság, mert tuti elbőgöm magam ott is. Olyan szép lett minden, olyan fényes és szép, még az a régi emlék sem fájt annyira, hogy éppen ma, pont két éve...

Izgalom sem volt bennem, mikor betelefonáltam, csak akkor kezdett dobogni a torkomban a szívem, mikor vagy öt percig némán vártam.

S mivel minden ítélet hirdetés előtt van egy kis szünet, gondoltam, ez nekem is kijár, ki kell bírom.

84.

Csak ezt hallottam, meg azt talán, hogy ez kevés, lassan nőtt, de hogy utána mi hangzott el, fogalmam sincs.

Még a szerdára emlékszem, meg hogy a gyógyszerek menjenek tovább, és a "szép hétvégét neked", aztán megszakadt a vonal.

Aztán már nem voltam boldog.

Csak sírtam.

Ahogy az autóban is, mikor elmentem vacsoráért a teszkóba. Hirtelen olyan sötét lett minden, olyan kietlen és hideg.

Most is fázom, és nem értek semmit.

Rohadtul sajnálom magam, s főleg rohadtul bánom, hogy boldog mertem lenni. Pedig tényleg az voltam. Úgy igazán, nem is tudom, mikor utoljára így, de két napig boldog.

Azt mondják, bízzak, hogy ne adjam fel.

De aki átment már megannyi számon, megannyi műtéten és fájdalmon, valahogy nehezen tud, meg hát, valahogy tisztábban látja a helyzetet. Reálisabban.

Ahogy én.

Most próbálok a következő napokra koncentrálni. Lefoglalni magam, s nem elfelejteni; veszélyes dolog a boldogság..az ember túl hamar érzi magát biztonságban..

Teszt

Azt hiszem, egészen jól produkálok, bár a tesztekkel hadilábon állok.

Hogy behozzam a lemaradást, kapásból négy féle tesztet csináltam, azokból is reggel és este.

Próbáltam 10-es és 25-ös erősségűt, netes és gyógyszertári tesztet. Kíváncsiságból, meg ugye, hogy pótoljam az elmaradt mártogatásokat.

Érdekes..

Tény és ezt újra megállapítottam, hogy a netes tesztek, tök mindegy milyen érzékenyek, hol mutatnak valamit, hol nem. Míg az Ixepil és Gábriel, ami 25-ös, már kimutatta, mi van, addig a 10-es meg sem mozdult. Ma is épp csak, ha jól megvilágítottam esetleg, láttam rajta valamit, míg a Gabi határozottan erősebb lett..Protectort nem is vettem, hiába akarta rámtukmálni a nőci, mondtam, köszönöm, fals pozit nem akarok látni, volt benne részem..

Bárhogy is van, bírom ezt a mártogatást, vicces, hogy két percenként meg-megnézem, a kimondottan erős csíkot pedig mosolyogva becézgetem.

Fura, hogy nem kell keresnem a csíkot, ott van az magától, most pedig ha belépek a fürdőbe, már oda sem kell hajolnom. Megadta magát!

A mai nap HCG mérése, bár nem vágott a földhöz, de határozottan jobban tetszett, mint a régiek. Még nem lélegeztem fel, hogy is tehetném az 54-es körzetszámmal, de bizakodó vagyok péntekig délután mindenképpen, közben pedig lelkesen tesztelgetek tovább, bízva abban, nem lesz rájuk szükség többet, így jobb, ha mielőbb megszabadulok tőlük..

A pihenés folytatódik, nem vagányokdom, s próbálom elhinni, valami történik...azért indiántáncot még nem merek járni, sokan nem is értik, miért nem fagy a vigyor az arcomra a reggeli pár fokban. Hát, voltam én már minden, csak halott katona nem, kérem, jobb az elővigyázatosság!

Halkan bízom belül, semmit nem csinálok másként, és az agyam sem száll el..nem küzdök stresszel sem, legfeljebb a reggelivel, hogy már megint nem mennek le a falatok, mert egyfolytában émelygek.

De ezt is jónak könyvelem el, akár a többi  tünetet!

Most pedig várok tovább :)

Mindenen bőgnöm kell nap

Ma hisztis vagyok, vagy inkább nyűgös.

Már reggel, mikor ötkor felkeltem, csak müzlit voltam hajlandó a bögrébe önteni, majd arra tejet. Kizártnak találtam, hogy villás reggelivel szolgáljak magamnak.

A munka is nehezebben ment.

Először a Gilmore lányokat néztem meg, aztán meg az Abbeyt, utána meg már majdnem dél volt, tehát ebéd.

De az se ment igazán.

Sosem bírtam a kelkáposztát, gondoltam most mégis megeszem a tavaszi Minestronét, hátha kell a gyereknek. Nem kellett, neki sem ízlik..

Aztán később a salátát próbáltam letuszkolni a torkomon, úgy ahogy sikerült, de az sem volt az igazi.

Folyamatosan szenvedtem az emelygéstől, vagy inkább attól, hogy éppen emiatt nyűgös voltam. Meg aztán mindenen bőgnöm kellett.

Hol azért, mert nem volt kedvem semmihez, hol a bennem feszülő néma stressztől, vagy éppen azért, mert boldognak éreztem magam attól, hogy úgy érzem, van bennem "albérlő". 

Aztán kaptam egy kedves köszönő emailt egy korábbi torta miatt, hogy miként őrült a gyermek, na, ettől meg aztán végképp zokogni kezdtem, de a csúcs az volt, mikor a postás meghozta a rendelt teszteket. Záporeső.

Azt hiszem, ma megpróbálkozom egy könnyű vacsorával, aztán hamar ágyba dugom magam, mert jó lesz ha végre holnap lesz. Csak kialszom a mai sírós napot, meg holnap azt hiszem tesztelek.

ET+13, DPO 16 nap lesz.

Csak mutat már valamit. Vagy akkor holnap is bőgni fogok...? :)

Fagyi

Egész nap dolgozom. Na, jó, csak módjával, amolyan tipikus ülő munkát. Könyvelek.

Hű, de utálom én ezt, de miután már annyi pénzt kidobtunk könyvelőre, meg a büntetésre, amit mégis kaptunk, hogy elegem lett. Úgy kell nekem!

Mindegy, haladok. A kedvem is jó.

Legfeljebb attól megy fel a pumpám, ha nekem szegezik a kérdést; csináltál tesztet?

Nem!

Miért?

Mért cseszed, mért, azért!

Komolyan nem értem? Azért mert egyeseknek csak úgy pikk pakk összejött a gyerek, már fogalmuk sincs arról, hogy készül egyáltalán?!

Azt hiszik, hogy attól, mert belém rakják, akkor már kész van és egyből kétcsíkos az a rohadt teszt?!

Megőrülök ettől, komolyan!

A falat tudnám kaparni, mikor így állnak előttem! Hogy most komolyan megint nekem és kb ötezredszerre kell elmagyarázni, hogy a virág meg a méhecske?

Mert tulajdonképpen én baromi szerencsés lehetek, hiszen nekem nem kell várni semmire, elmegyek, begyógyszerezem magam, megérek, aztán ki majd újra be, és már ott is vannak, és hát ugye izgulni se kell tulajdonképpen, mert tuti bent vannak és akkor mire reggel felkelek, azok a pici kis petesejtek felmásznak az égig érő paszulyon, azt már ott is vannak kérem, a király előtt, hogy megkoronázzák őket jól megérdemelt jutalomként, övék a fél királyság, meg én, sőt, mi több! máris pozitív tesztet produkálnak, egyből 200 HCG-t, de az is lehet már mind kalimpál bennem...

Na, mindegy, ehhez képest jól érzem magam.

Ha valaki érdeklődik, inkább hallgatok, vagy előre jelzem, meg ne kérdezd, mert kinyírlak! Vagy normálisan terelek és úgy csinálok, mintha szabin lennék.

Semmi dühkitörés, semmi sírás. Ma délutánig.

A fene tudja, mi történt velem.

Egyszercsak elkezdtem bőgni és az jutott eszembe, huh, de ennék egy jégkrémet!

De mikorra fog az én drágám hazaérni, s valószínűleg tök hülyének is fog nézni, hogy nekem jégkrém kell. Most március elején, mikor kint még alig 10 fok.

Aztán az jutott eszembe, talán még nyárról maradt valami mostanra jégbetonba fagyott maradék a jeges részben.

Több se kellett, odamentem a kis hűtőhöz és szabályosan feltéptem az ajtaját! Az sem érdekelt volna, ha a burkolat mögött lelek rá a fagyira, darabokra szedtem volna a fridzsit!

Nem kellett. Csak a leolvasztatlan mélyből jégcsákánnyal kivájni a kis ibriket.

Hirtelen elszánt és dögös Seron Sztónnak éreztem magam, aki képes hűtőt gyilkolni egy kis édes kéjért!

Sikerült!!

Vagy még negyed órát kellett kibírnom, míg kicsit kiolvadt! Mikróba mégse akartam tenni, aztán széjjel olvad nekem! Addig összeszedtem elhullajtott papírzsebkendőim tucatját, röhögtem magamon és megnyugtattam pocakom, semmi baj anyáddal, csak tiszta dili a várakozástól..

Aztán a kanapéra ülve piros kanállal simán benyomtam a cukormentes fagyit, naná, hogy csak 18gramnnyi szénhidráttal! Mert azért agyrém ide vagy oda, erre figyelek, kérem!

Kívülről

Ne kérdezd, mi van, mert nekem sincs sok fogalmam róla..

Várok, abban tuti jó vagyok, meg közben szedem, amit kell. A lábaimat nem, mert most nyugi van. Legfeljebb itthon téblábolok, meg néha ülök, kicsit sütök, kicsit főzök.

Nehéz eldönteni, mit lehet és mit nem.

"Nem normális, hogy ennyire vigyázol!"

És miért nem ülök az autóba és megyek be a városba..kikapcsolni kicsit..

Aki ezt mondja, annak legszívesebben képletesen "kitépném" a lelkét a múltjával együtt, majd üres helyébe beletenném az enyémet..

Kiváncsi lennék, ennyi fájdalommal, bukással, újra és újra felállással, kudarccal, sikertelenséggel és álmatlansággal ugyanígy gondolná-e..

Fogalma sincs, valójában hányszor fordult meg a fejemben, annak idején jól tettem-e, hogy felálltam, hogy úgy álltam-e fel, ahogy kellett, nem erőltetve, túl gyorsan? Hogy nem volt-e forró a víz, vagy nem folyattam-e túl sokáig a hátamra, ami árthatott? Hogy nem volt-e túl korai egy hét után autóba ülni és kuplungolva venni a kilómétereket? Hogy le kellett-e volna valóban hajolnom azért a leesett paradicsomért, vagy ott hagyni inkább a francba, majd délután kukába kerül? Hogy nem görnyedtem-e túl sokat a gép előtt, vagy nem feküdtem-e rosszul az éjjel? Szoros volt a nadrág, vagy kevés az egy zokni? Ettem-e elég tojást, vagy ittam folyadékot rendesen? Hogy egyáltalán csináltam-e valamit rosszul én, én, aki úgy vigyáztam?

Most is vigyázok. Amennyire lehet. Megteszek mindent, adok elég oxigént magamnak, mozgást a végtagjaimnak, vérkeringést a méhemnek.

Beszélek hozzájuk, magamhoz, s hiszek.

De abban nem, hogy valaki kívülről ezt úgy tudná megérteni, mintha valójában itt élne bennem...