Várok, abban tuti jó vagyok, meg közben szedem, amit kell. A lábaimat nem, mert most nyugi van. Legfeljebb itthon téblábolok, meg néha ülök, kicsit sütök, kicsit főzök.
Nehéz eldönteni, mit lehet és mit nem.
"Nem normális, hogy ennyire vigyázol!"
És miért nem ülök az autóba és megyek be a városba..kikapcsolni kicsit..
Aki ezt mondja, annak legszívesebben képletesen "kitépném" a lelkét a múltjával együtt, majd üres helyébe beletenném az enyémet..
Kiváncsi lennék, ennyi fájdalommal, bukással, újra és újra felállással, kudarccal, sikertelenséggel és álmatlansággal ugyanígy gondolná-e..
Fogalma sincs, valójában hányszor fordult meg a fejemben, annak idején jól tettem-e, hogy felálltam, hogy úgy álltam-e fel, ahogy kellett, nem erőltetve, túl gyorsan? Hogy nem volt-e forró a víz, vagy nem folyattam-e túl sokáig a hátamra, ami árthatott? Hogy nem volt-e túl korai egy hét után autóba ülni és kuplungolva venni a kilómétereket? Hogy le kellett-e volna valóban hajolnom azért a leesett paradicsomért, vagy ott hagyni inkább a francba, majd délután kukába kerül? Hogy nem görnyedtem-e túl sokat a gép előtt, vagy nem feküdtem-e rosszul az éjjel? Szoros volt a nadrág, vagy kevés az egy zokni? Ettem-e elég tojást, vagy ittam folyadékot rendesen? Hogy egyáltalán csináltam-e valamit rosszul én, én, aki úgy vigyáztam?
Most is vigyázok. Amennyire lehet. Megteszek mindent, adok elég oxigént magamnak, mozgást a végtagjaimnak, vérkeringést a méhemnek.
Beszélek hozzájuk, magamhoz, s hiszek.
De abban nem, hogy valaki kívülről ezt úgy tudná megérteni, mintha valójában itt élne bennem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése