''''

2017. március 19., vasárnap

Nagykövet

Az van, hogy most nem menstruálok. Most "szoptatok", illetve teljes erő és mellbedobással fejek. Még mindig. Persze feladhattam volna, de most komolyan, én lennék akkor? Nem. Virág küzdő típus, még egyszer mondom, küzdő és nem mazoista! 
4,5 hónapja minden nap 5 alkalommal veszem elő a dupla pumpás pompás sárga bérelt gépet, és nekiesem - uram irgalmazz! - immár F-es méretű melleimnek, hogy kiszívjam belőlük a gyermek napi menüjét! Lelkesen teszem, félre ne értessék, még akkor is, ha fárasztó, főleg éjjel, ha fájdalmas, ha unalmas, s legfőképpen időigényes..
De hogy ettől vagy mástól, de egyelőre nem menstruálok. Nincs havi vérzés, s ami a legfontosabb, nincs fájdalom.
Szerencsére jó régen volt..
Talán azért is vagyok ilyen lelkes, mert kicsit para van, hogy megint fájni fog, vagy inkább, hogy az endo megint visszajön..
Eszembe jutott az is korábban, ha eljön az ideje, inkább kivetetem a petefészkeimet, csak ne..de most màr tudom, ez sem megoldás. Mert ennek a betegségnek a sejtjei éppúgy terjednek, mint a rák, s éppoly gyorsan. Felkúsznak, átterjednek olyan szervekre is, melyek édes messze vannak a petefészektől, a méhtől..
Igen, egyre többet foglalkoztat ez a téma, mert nem vagyok beszari, de ettől az izétől mégis tartok. Gyűlölöm az endometriózissal járó fájdalmat, tehetetlenséget, depressziót, élhetetlen létet! Gyűlölöm a vele járó sírást, kilátástalanságot, a sok gyógyszert és az újabb reménytelen reményt, hogy vége lesz..
Ez így kevésnek tűnhet, pedig így összességében baromi nehéz dolog. De persze ezt csak az tudja, aki átélte már. De aki még nem élte át, annak bizony nem kívánom, hogy így is legyen..

Vannak orvosok. Sajnos még nagyon kevesen, akik akarnak segíteni, próbálnak és talán tudnak is. Azon vannak, hogy megszabadítsanak, hogy élhetővé tegyék a hétköznapokat, de legfőképpen megértenek. Pedig pasiból vannak! De ők nem titulálnak hisztis picsának, nem röhögnek a hátunk mögött, hogy "na, mivan megvan??", s nem is igazán betegként tekintenek ránk, hanem amolyan partnernek, akivel együtt akarják megoldani ezt a betegséget!
Az én orvosom ilyen..merem állítani, hogy azon az úton van, hogy az Ő neve is azon pár név között szerepeljen, akik megmentői a női nemnek, akik azon vannak, hogy feloldjanak minket az endometriózis fájdalmas, gyilkos, fojtogató ölelése alól..
Mert az én orvosom ilyen. S neki köszönhetem, hogy megszabadultam a napi rutinként jelentkező fájdalomtól, attól a rettegéstől, hogy csak ez marad s nem lehet gyermekem..neki köszönhetem, hogy nem így lett, mert van. S mindazért, amit értem, amit eddig másokért tett, idén jelöltem Az endometriózis Nagykövete címre.
Hiszem és tudom, hogy másokat is megszabadít, másokat is felszabadít ettől, a nyugodtan mondhatom, kíntól!
Bízom benne, díjat nyer. S ha mégsem, úgy vélem, több száz nő tudja már, az én orvosom bizony segített nekik, s megannyi máson segíteni fog!

"2016.november 4, 11 óra 44 perc.

Sosem felejtem el az arcát, a széles mosolyát, ahogy felemeliés elénk tartja a lila, síró kis jövevényt: Itt vaaaanMegvaaaan! - ujjongta vidáman, őszintén és boldogan. Én pedig sírtam. Mert abban a pillanatban tudtam, minden fájdalom, minden kín, minden szenvedés megérte!
Megküzdöttünk. Ő is velünk együtt, azt hiszem! Akarta nagyon, épp úgy, ahogy magam is, s még ott a kórházban, a búcsú pillanatában megbeszéltük, ez kicsit az ő fia is..."




2017. március 5., vasárnap

Levél

Kedves Terézanyuk,

Köszönöm a meghívást a klubba...

És terveztem is hogy megyek, esküszöm, sőt alig vártam, tudjàtok, hogy legyen nekem is "én időm" :)))) de sajnos úgy alakultak a dolgok, hogy miután Páromra hatott a több évnyi folyamatos könyörgésem, miszerint visszeres lábait illendő lenne megcsináltatni - ugyanis azt ígérte, ha Nonó meglesz, akkor az is végre -, és Nonó megvan, így ígéret szép szó, most végre sikerült! Ebből fakadóan nekem annyi, mivel a két üzletet vkinek vinni kell, meg koordinálni, az pediglen lennék én, r-go most nincs más dolgom, az éjszakai keléseken, a folyamatos fejéseken kívül - lelkesen csinálom akár  egy makkgyűjtő kiscserkész -, mint rohangálni, beszerezni, irányítani, közben azért gondolva a születésnapos megrendelőkre is, csinálni egy-két meseszép formatortát, ja és persze, hogy ne unatkozzak, befejezvén főiskolai tanulmányaimat, elővizsgázni.. bevallom kissé hulla vagyok, szemeim egészen jól benőttek az utóbbi időben, de megtanultam veszettül jól kilátni rajtuk, néha azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy..jah bocsánat, az igencsak megnőtt - még jobban - mellméreteim miatt azt hiszen ennél több; Anyuka!

Most is éppen fejek, a gyermekem alszik, Párom, aki megígérte, ma kivételesen nagyon odafigyel arra, hogy Ő ébredjen, hogy én tudjak pihenni kicsit, sosem hangosabban horkol és a lehető legmélyebben alszik! Csak én vagyok ébren, s hamarosan visszadőlök még pár órát, hogy aztán ötkor keljek, fejjek, majd egyik üzletből a másikba vigyek embert - naná, hogy most hiányos a munkaerő is -, s végül nekiindulhassak az útnak tanulni, vizsgázni vidékre, számot adni marketing ismeretekből, hogy letudjak egy vizsgát ebből a félévből..

Csak remélni merem, hogy beszédem majd nem fog akadozni, s végül sikerül prezentálni két PR dolgozatot, de azt jobban, hogy haza is érek végül épségben, hogy kipihenjen majd ezt a hetet a két üzlet zárása után..szóval a lényeg, hogy képtelenség, hogy odaérjek, hogy menjek, bármennyire szeretném! Hasznomat nem vennétek, hasznosat sem mondanék azt hiszen, legfeljebb bőszen bólogatnék, azt is az első tiz percben, míg le nem esem a székről, hogy igen, beálltam a sorba én is :))), de abban biztos vagyok, ha így is lenne, azonnal felpattannèk és egy valamit határozottan állítanék; Lányok, minden percét imádom, minden nehéz óráját szeretem és hogy ez a legszebb dolog a világon, még így is, még most is, mert sikerült, mert itt van Ő, az én drága Kincsem, a szerelmem, s ez igy lesz már mindig, míg szív dobog bennem!!!

Nektek jó szórakozást! 

Ölellek puszillak Titeket!


KisVirág


Ui. A Kincsem felkelt, azt hiszem, etetek :)))



2017. február 28., kedd

Elment

Ma egy rövid bejegyzés várt az "endo klub" falán..meghalt, elment..
Életerős volt, vidám. Fiatal.
Nem a ràk vitte el, nem agyvérzés vagy szívroham. De úgy néz ki, az endometriózis már ölni is képes...

Ez a betegség, amit oly sokan kinevetnek, semmibe vesznek, "női hiszti" mondják..ez amiben oly sokan, s egyre többen szenvedünk..

Nekem is volt, nem egyszer. Csúnya és alattomos. S nem tudom, vissza jön-e még? Ha igen, hol tenyészik el bennem, hova kúszik fel?
Neki a tüdejében volt..37 éves volt, s még nem volt gyermeke..

Nekem van.
Itt alszik mellettem. Nézem, s oly sokszor önt el a boldog elégedettség; megérte a küzdelem!
Nézem, és arra gondolok, előttünk az élet, előttünk a kettőnk közös világa, s hogy mindent meg akarok Neki mutatni. Mutatni úgy, ahogy én látom!

Meg sem fordult a fejemben, hogy a rák majd visszajön, s megtiltja ezt. Még akkor sem, mikor terhességem közepén újra találkoztam vele. De elment, eloldalgott, akár egy sunnyogó tolvaj.
S most itt van ez az átkozott "női hiszti",  ami már nem csupán csak fájdalmat, élhetetlen létet, nem csak meddőséget, kilátástalanságot ad, hanem magában rejti a lehetőséget, a halált. Ez a betegség, melyet oly sokan kinevetnek. S talán ő azzal csak rá akar kontrázni, hogy átkúszik a belekbe, megtapad a gyomorban, felmászik a szegycsontra, a torokra, szinte fojtogat, beletelepszik a tüdőbe, elvéve a levegőt, magát az életet. Mintha meg akarná mutatni, ő igenis valaki és tessék komolyan venni, mert már nem csak bàntani tud, de ölni is.

Valójában gyógyíthatatlan. Hiába műtét, terápia, hiába életmódváltás, kezelés.
Remisszióban van. Legfeljebb így tutulálhatjuk ezt is.

A rák nem fájt. Nem is tudtam, bennem van. Az endo igen. Majd beledöglöttem néha, emlékszem. S arra is, hogy tartottam tőle, visszajön majd egyszer. Mint ahogy most is eszembe jut, nem egyszer. Tudom, hogy fájni fog. S azt is, hiába vetetem ki petefészkem, méhen, hiába csonkíttatom meg nőiességem, semmit sem ér..

Fiatal volt, életerős. 37 éves. És Szilviának hívták.

A csoportban egymást támogattuk. Most már Ő vigyáz ránk.


2017. február 11., szombat

Alvás helyett

Van, hogy tök fitt vagyok. Esküszöm, mèg a tükörben is ki vagyok békülve magammal, igaz, ruhában - mondjuk dupla stólában sokkal jobban.
Valószínű ilyenkor kipihent vagyok, vagy legalább annak illúziója megvan.
Nem vagyok egy normális anya, értem ez alatt, hogy szokványos, általános, olyan mint a többség, akinek "nincs más dolga", mint gyermekével lenni, isz szoptatni, ha a gyermek alszik, aludni, s nincs bejárónőm sem - bár, gondolkodom rajta -, aki elmosogat, kitakarít, kivasal, elpakol, aki helyettem megfürdik, elmegy pisilni, vagy ne adj isten..
Tudom, ez az én hülyeségem, de nem bírom elviselni, ha áll a mosogató, ha sok a vasalni való, ha macinaciban feszítek - igaz, nincs is -, ha tejszagú pólóban rohangálok. Elvégre bármikor jöhet bárki. Még akkor is, ha valójában sosem nyitja rám senki az ajtót este hatig, legfeljebb a futár, Dani, mert már névről ismerem, szóval legfeljebb vele társalgok, meg ha kiteszem a lábam, akkor nyitom rá èn az ajtót másokra.

Nem a hétköznapi fajtából való vagyok, aki klubokba jár társalogni, vagy az utcán tolja a babakocsit egy másik anyukával. Stabilan önkizsákmányoló vagyok, vagyis vállalkozó, s ebből fakadóan állandó mozgásban.
Könyvelni kell, meg igazgatni, meg néha nem csak itthon dolgozni, hanem a műhelyben is. Elvégezni a rendeléseket, a papírmunkát, s újra tanulni. Mert az iskolát be kell fejezni. Ja igen, meg fejni, mert amíg tej van, addig a gyerek azt eszi. Rohadt fárasztó ez is, meg mind a többi.
De néha Dani jön, megkérdi hogy vagyok. Én is, nem csak a gyermek! Olyankor ő is megjegyzi, miért nem alszom..nem is tudom..talán mert el kell mosogatni, ki kell vasalni, valamit enni is kell - igen, már megint 11 múlt, aztán ott a bevallás, a két PR dolgozat, s közben le kellene adni a metrót. Mert ha Nonó alszik, akkor tudok tenni, ha fent van, etetem, játszunk, énekelünk, mosolygunk, s néha sírunk. Aztán ha végre alszik megint, akkor fertőtlenítek, elpakolok, elintézem az utalást, kiteregetek, eszem valamit - ja, igen már négy óra, és megint fejek.
De miközben fejek, válaszolok a levelekre, üzenetekre, megnézem mit csinálhatok vagy éppen mit csinálok rosszul az egyes fészbúkos csoportok szerint, aztán persze jobbára tojok a véleményekre, és elolvasom a napi híreket. Ez az idő is jó valamire..alvás helyett mindenképpen.
Aztán jön Dani. Megjegyzi, most màr tényleg aludni kellene, én meg jót röhögök, tudván, szarul nézek ki, de aztán meghallom a mosógép csilingelését, ő bemutat a szobába, "lejárt?", "aha" mondom mosolyogva, ő pedig tudja, mennie kell, nekem meg teregetni, naná hogy alvás helyett :)







2017. január 14., szombat

Varázsszőnyeg

Szerencsés voltam, mert úgy nőhettem fel, hogy tele vagyok gyönyörű emlékekkel. Olyanokkal, melyek mondjuk mesékhez, könyvekhez kötnek.
Nagyapám, ki később egy könyvtár nevét is kapta, nyugdíjas korában könyvtáros lett. Én pedig vele járhattam minden nap abba a csoda birodalomba, ahol mesék születtek ujjai, hangjai alatt. Az én birodalmam is volt. És borzasztóan hittem a mesékben. A tündérekben, koboldokban, a mesék igazságában. Elképzeltem, hogy királylány vagyok, hogy hosszú hajam van, el, hogy a békák beszélnek, s a virágok csak nekem nyílnak. A kertben lévő mézédes körtének varázserőt tulajdonítottam, s szenttül hittem, a fák, bokrok alatt létrehozott titkos kertemet csak én látom. Hittem a varázslatban, a csodákban, s abban is, hogy van repülőszőnyeg. Abban pedig pláne, hogy nagyapámék perzsamintás szőnyege az egyik közülük..

Amikor terhes lettem, biztos voltam benne, megtaláljuk a hangot majd gyermekemmel, s én kivételes képességgel bírok majd azirányba, hogy egyszerűen altassam el.
Mondjuk az elején ezzel semmi gond nem volt, hiszen Nonóka úgy aludt, mint a bunda, egészen 1-2 órán át, így rendszerint más anyukákhoz hasonlóan én is három naponta zombiként közlekedtem a lakásban, a beszédem is akadozott, minden mondatnak kétszer futottam neki, olybá' tűnhettem, mintha legalább egy fél üveg páleszt benyomtam volna.. szerintem egész életemben, ami már igencsak nem kevés éveim számát jelenti, nem ittam összesen ennyit..

Aztán kezdett javulni a helyzet, főleg mikor egészen két éjszakán át csak kétszer kelt fel éjszaka - mintha jó fej akart volna lenni, s tudta mikor kell fejnem. El is bíztam magam, aminek meglett az eredménye, elkezdődött egy új korszak - szerintem ez csak etetés volt a részéről -, azaz az esti fürdetés (nem mintha napközben fürdettük volna) és etetés után amolyan szeánszként rákezdett a nyüszögésre, aztán a sírásra, amiből később üvöltés lett, végül visítás, majd' 40-50 percig, mikor is hatástalannak bizonyult minden leírt, tudományos technika, ami éneklésben, ölelésben, suttogásban, ringatásban, karban sétában, simogatásban merült ki, s mindezekben én is kimerültem..próbáltam a "tigris" fogást, a hordozókendőt, a masszírozást, de hasztalan volt..

Aztán egyik ilyen sírós altatás közben, hogy ne kapjak idegbajt, bedobtam a kérdést a mélyvízbe, az arra hivatott fészbuk csoportba! Jöttek is az ötletek, éppen azok, melyek egyáltalán nem hatottak, lelkesen lájkoltam és kezdtem megnyugodni, hogy ez így marad minimum 3 hétig, de az is lehet, három hónapig..
Aztán egyszercsak még egy annó Terézanyus Anyukától jött az ötlet, hogy ide bizony fehér zaj kell!
Bevallom, azt is próbáltam, valamikor friss császáros koromban, de akkor a gyermek legalább úgy üvöltött, mint most, ha nem jobban..

Aztán addig addig tépázta lelkem és fülem az én Drágám, hogy beadtam a derekam.
Porszívóztunk. Este kilenckor. Varázslat volt ez kérem! Bejött. A gyermek két percen belül elhallgatott, 20 perc múlva békésen aludt egészen negyed háromig!

S ha már a modern világban tengetjük életünk, akkor vegyük is hasznát az okosnak, így letöltöttem egy alkalmazást, mely menüjéből bizony még válogathatunk is; eső essen, tenger zúgjon, mossunk, autózzunk vagy éppen tavaszi madárcsicsergésre szenderedjünk.
Válogatunk. S a mi varázsszőnyegünk így repít álomországba, vagyis most esténként vagy hajat szárítunk, vagy porszívózunk, de egy biztos; végre nem sírunk :)