A tej nem csak szívás (2.)

Na, szóval az van, hogy még nem adtam be a kulcsot..

Küzdünk, meg fejlődünk is persze!

Annyit mindenképp, hogy már nem ostorozom magam (annyira), amiért tápszert is adok a most már lassan nyolc hetes csibémnek.

A kisebb csomóból immáron kemény mellgyulladás lett, amire antibiotikumot kaptam, meg egy hetet, hogy javuljon, aztán vágnak..

Szépen dagadt a mellem, na, nem a büszkeségtől, hanem a csomó miatt. Fájt is rendesen, hősiesen bevallom, majd' beszartam! A vörös folt is egyre nagyobb lett, s jött, aminek kellett, láz, hidegrázás, gyengeség.

Persze olvastam dr. Google tanácsait, hogy szoptatás előtt meleggel, utána hideggel borogassan. Ennek csak a szoptatási tanácsadó mondott ellent, ő váltig állította, sőt, kérte, nehogy meleget tegyek rá, mert az csak jobban bellobbantja a gyulladást.

Nem tettem.. nem értek én a lovakhoz, maradok a tepsiknél, meg a piskótáknál.

Aztán a harmadik nap, mikor már csillagokat láttam, a mellem vöröslött, s üvölteni tudtam volna, úgy döntöttem, én bizony meleget rakok rá, most már tök mindegy, mi miatt megyek az ambulanciára, mert vagy most fáj, vagy holnap még jobban fog. Gondoltam, ezt már jobban elrontani úgy sem tudom, s láss csodát, a megérzésem bejött megint, mert már másnap jobb lett.

Mikor a csecsemőosztályon az ügyeletes megnézte és jól átmasszírozta, majd kifejte, már kimondottan javult a külcsín is!

..mióta ezt írtam, kiderült, hogy hatott a sok internetes gyógymód, nem kell vágni, legfeljebb csak jó pofát ahhoz, hogy küzdünk tovább..

Vagyis a fejést folytatom, tehát, azóta sem lettem tejcsárda, de mint kiderült, ebben közre játszik az alacsony prolaktin szintem, s mivel daganatos megbetegedésem volt, ez állítólag "természetes".. r-go ne lelkizzek rajta, menthetetlenül maradok küzdő típusú amazon, vagyis nálam ez normális :)

Amnyit változtattam csupán, hogy már nem két óránként esek neki a melleimnek, hanem négy-öt óránként, s a tej mennyisége is növekedni látszik, a sok bogyó, tabletta, tea nem fogyasztása ellenére, azaz itt megint megdőlt a sok helyen olvasott szabály; fejj gyakran, szedj be minden vackot..

Amazon titulusom mellett most már méregkeverő hírében is állok, hiszen gyakran kell új fajta tápszerrel kísérletezni, mert az egyiktől fosik, a másiktól bukik, a harmadiktól szorul a gyerek, ezt a negyediket még nem tudom, mi fán terem, majd egy hét múlva elválik, marad vagy lesz ötödik...

De legalább nem unatkozunk, vagy nyakig szaros szegènykém, vagy tornaórát tartunk, hogy kiimádkozzuk belőle..

Minden tej sztori ellenére, szépen gyarapszunk, kevesebb a tápszer mennyisége is, az 1-es számú pelust kinőttük, s a néhány istentelenül menthetetlen kakis bodyn kívül már jó nehánytól amúgy is szabadulni kellett méretbeli különbség miatt :)))

A tej az szívás (1.)

Nem tudom, miért van, de valahogy az jön le a könyvekből, cikkekből, fészről, meg az idegen emberek - előszeretettel férfiak ajkáról, hogy akkor vagy szuper anya, meg nő, ha a képlet a következőképpen alakul

Szuperanya = hüvelyi szülés + szoptatás

Az meg pláne természetes, hogyha szülsz, akkor már szoptatni is tudsz! A kórházban is odarakják neked a gyereket, s azt se kérdezik, "ugyan anyuka, tudja mit kell csinálni?"

Persze vannak tanfolyamok..magam is voltam. Oké. Csak ez egy kicsit olyan, mintha kezedbe nyomnának egy receptet, aztán meg mégsem az lesz belőle, ami a képen van..

Én persze szuperanya akartam lenni..

Igaz, már ott megdőlni látszott a képlet, hogy császárral szültem...

Mivel tudtam, a tej később fog jönni, gondoltam elébe megyek a dolgoknak, s a szomszéd anyukától kilesett fejőgépet már is magaménak tudtam! Úgy örültem én annak kérem, hiába foglalta el azt a kis helyet is a szobában! Szinte láttam, hogy vége a szenvedésnek, a tej lövell, a gyermek jól lakik és mindenki boldog!

S mivel azzal kapcsolatban sem mondtak semmit, én mint lelkes kezdő anyuka, hogy behozzam a lemaradást, óránként fejtem, persze a legnagyobb fokozaton! Az egy dolog, hogy a mellem majd' leszakadt, de jól be is gyulladt, s hogy tej ennek ellenére sem jött, csak még jobban fokozta kétségbeesésem.

A harmadik nap, mikor már én kivoltam, mert tudtam, baromi messze kerültem a szuper anya képlettől, s mert alig aludtam két órát, a gyermek meg üvöltött, mint a fába szorult féreg, mivel éhes volt szerencsétlen, bátorkodtam kicsoszogni az éjszakai nővérkéhez, hogy ugyan, segítsen már, mit csináljak, mit csinálok rosszul, mert a gyermek sír, tejem nincs, én sem alszom, aztán még a maradék tejem is elmegy, ami esetleg lett volna..szóval?

Kedvesen, dehogy, inkább szánakozva rámnézett, majd az üvöltő vörös gyermekre, aztán odabökte flegmán:

- Hát, talán meg kellene etetnie a gyereket, nem?

Akkor már az én fejem is vörösödött, s azt hittek fejbevágom az oldalamon logó gennyes ridivel, ami akkor még egy cső által képezte egyértelműen testrészem.

Na, és itt lett elszúrva, most már tudom..

Mert cumit adtak neki, meg tápot.

Innentől kezdve pedig elindult a lavina..mert a gyermek alig szívott, én persze annál többet, közben bőgtem, szerettem, próbáltam, imádtam.

Azóta eltelt öt hét.

A tejjel továbbra is küzdök, de nem adom fel. Még nem.

Próbálkoztam mindenféle cumival - kis lyukú, S-es, óccsó, drága -, persze amellett hogy cicire is tettem Nonót, de mivel általában negyven-ötven perc alatt sikerült 10ml-t kiszívnia, a bennem lévő teljes erőtartalommal együtt, meg a cumik száma is megnőtt - szerintem simán csinálhatok egy garázsvásárt - ezt is feladtam. A mérleget akkor akartam levetni a negyedikről, mikor egy ötven perces esetés után mínusz 20-at mutatott a mérleg. Sírva röhögtem..

Aztán ráakadtam egy szuper cumira, szuper áron persze, ami vákuumos, vagyis csak akkor jön belőle a tej, ha meg is szívják, hát, ezt is beszereztem..és úgy látszik, ez bejönni látszik! Piha, nem véletlen jártam főiskolára! :)

Azt az arcot látni kellett volna, mikor először kapta meg...de rájött hogy dolgozni kell, s azóta ezt használjuk. Már előfordul, hogy leszív 40-60 ml a ciciből, de ez ritkaság számba megy, így egyelőre marad a fejés, és a szupercumi! :) a mérleg parkoló pályára került, legfeljebb kétnaponta kapcsolom be, s már túl vagyok azon a megrázkódtatáson is, hogy kénytelen vagyok tápszerezni..

Persze vicces, hogy a környezetemben megkérdezett 10 nőből, tíznek éppen így vagy máshogy, de "problémája" volt a szoptatással..

...akkor hogy is van ez Szuperanya képlet?

Hát, ez van.

Küzdök, de bevállalom. Akkor is, ha nehéz, akkor is, ha más az elvárás, ha ettől bárkinek is kevesebbet érek (magasról..)

S mint ahogy szupermodell, úgy most már "Szuperanya" se leszek, de legalább van egy tökéletes, gyönyörű gyermekem, s ha mosolyára nézek, bőgve olvadok...

Kedves Egyik, meg a Másik!

Míg az asztalon feküdtem, vergődve a 180 fölé kúszó vérnyomásom, és a fájdalmak miatt, egy pillanatra rátok is gondoltam..

Szóval, te, Egyik, aki azt mondod orvosod egekbe emelte kezét, hogy te végre természetes úton szülsz, s valójában igen, te nem vagy annyira nyámnyila, hogy emezt válaszd, s amúgy is, milyen gázok a mai nők, hogy ennyit nem bírnak ki, hiszen a gyereknek végig kell szenvedni az utat, akkor most elmagyarázom neked, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint te!

Sajnos nekem nem volt elég, hogy rámnézzenek, csak hogy terhes legyek. Nekem is volt spontán, s meg is szültem, igaz, bár ne kellett volna, tudod, halott volt..de nem panaszkodom, hogy min mentem keresztül. Már csak azért sem, mert nem vagyok egyedül, s mert vannak nálam sokkal szarabb helyzetben lévő nők, lányok..s hiszed vagy sem, bár valójában pont leszarom, szerettem volna magam is újra, és most reményteli végeredménnyel természetes úton szülni, de nem volt választásom. Illetve dehogynem, választhattam, hogy kockáztatok vagy a biztosra megyek, arra, hogy túléljük, én is, meg a várva várt Kincsem is! Tudod, az az igazság, egy idő után, nem csak öregebb, meg bölcsebb lesz az ember, de nem kívánja végighazárdírozni azt a kilenc hónapot, a legvégét meg főleg, amit annyira várt hosszú évek óta! Nem hiszem, még ha te mégis, hogy kevesebb lennék attól, mert engem feltettek a műtőasztalra, s "minden fájdalom nélkül" szedték ki belőlem a napvilágra Kincsem, azt a valakit, aki utána ugyanolyan kis lila volt, gyűrött, mint a tiéd, s ugyanúgy sírt fel levegő után kapkodva, mint ahogy a tied is tette. S valószínűleg, ugyanúgy szereted is, mint én, bár én mégis megkockáztatom, egy kicsivel én jobban tudom becsülni..mindegy miért...

Nem hiszem, hogy azért, mert nem vajúdtam hosszú órákon át, kevesebbet érek nálad! Tudod, az az igazság, én hosszú évekig vajúdtam, mire ide eljutottam, ugyanúgy voltak fájdalmaim, kínjaim, s ugyanígy megizzadtam minden verejtékét, ahogy te is, talán kicsit hosszabban..

Azt gondold, így könnyebb?

Akkor itt szólítalak meg téged, kedves Másik, aki azt mondtad, valójában megérted, hogy a császárt választottam, hiszen ki a fene akarna szenvedni órákat, meg táguló hüvelyt, hogy aztán a férjének se kelljen többet?! Hogy ez milyen jó, és egyszerű, és majd te is ezt választod, legalább tervezhető, úgy sem érzel semmit, arról nem is beszélve, hamarabb túl leszel rajta, aztán jöhetnek a gondtalan órák.

Na, hát akkor neked is elmesélem, hogy nem olyan király dolog a császár, hogy ne hidd, csupán méznyalás az egész!

Ha itt lennél, bizony rábeszélném szép szőke fejed, hogy inkább válassz, válassz, ha te megteheted, s a szerinted ne a könnyebbik utat...

Tudod, attól hogy kapsz egy epidurálist, még nem szűnik meg minden fájdalom! Arról nem beszélve, hogy majd később, a felépülés után is érzed ennek károsító, kellemetlen hatását a hátadban! Hogy a savlekötő ellenére is úgy ég a gyomrod, hogy majd' szétszakad, arról nem is beszélve, hogy bizony az alkatrészeidet nem a természet, hanem az orvosok teszik majd helyre, s hogy ettől bizony majd a beleid még napok múlva is érdekesen feszítenek majd, s hiába császár, megnyugtatlak, attól még lesznek szülési fájdalmaid, mert bizony kapsz oxitocint, ha kérsz, ha nem!

S nem éppen kellemes dolog az sem, hogy míg a másik már két lábon járkál, te még az ágyban fetrengsz, mert tulajdonképpen "nincs" lábad, nem érzed. Aztán meg ha felkelhetsz, ha fel tudsz...két ridivel járkálhatsz, mert az egyikben a pisid viszed magaddal, a másikkal meg a váladékod, amiről két kilógó cső gondoskodik..vagyis nem a gyermeked fogod.

A varrás? Hogy úgy is bikinivonal alatt van? Persze! De attól még ott van, vágod?, s mivel a hasizmod, szöveteid is sérültek, hiszen tudod, azokat széthúzva szedték ki belőled gyermeked, rohadtul fájnak majd, s nem csak két napig..hogy a munka, mozgás, amihez hasizom kell, s ha nem tanultál biológiát, megsúgom, szinte minden mozdulathoz hasizom kell, nem lesz könnyű, mondhatni, marha nehéz lesz, mert azt nem használhatod! Így jó, ha a hat hetes gyermekágyi nyugalmat komolyan is veszed! Ja, igen, és a gyermeked sem lesz olyan könnyű magadhoz emelni, ha szoptatni szeretnél..

Jut eszembe, tényleg, te nem akarsz szoptatni sem, mert attól meg a melleid lógnak majd..

Akkor itt abba is hagyom..

Mégis megköszönöm nektek, hogy így álltok hozzám, mert ezáltal csak még jobban tudom értékelni azt, hogy nem kockáztattam, hogy itt van mégis, egészségesen, mosolygósan, s ha ti mégis úgy gondoljátok, ez a könnyebb út, én rátok hagyom.

Bennem, minden emlékemben, s minden rám mosolygó, engem ismerő tekintetben látom mégis azt az erőt, hálát és büszkeséget, ami engem kísért azon az úton végig, hogy bár ha császárral is, de ugyanolyan értékkel mindkettőnkben világra jöhetett Gyermekünk, 2016.11.04-én, 11 óra 44 perckor, naptáramban az alábbi üzenettel..

Üdvözlettel,

KisVirág

Utoljára így Veled...

A legszebb kilenc hónap áll mögöttem.

Minden percét imádtam, élveztem és a szívembe zárom örökre, akár a legszebb szerelemet e Világon!

Most még így vagyok Veled, ketten.

Bennem mocorogsz, bennem vársz. A világra és rám is talán. Talán éppen úgy, ahogy én vártalak a legkietlenebb percekben, a legborzalmasabb órákban, akkor is, mikor volt, hogy azt hittem, mégsem érkezel.. talán épp úgy akarod bőröm illatát, ahogy én érezni a Tied, azt az édes, baba illatút, mely beleívódik az orrba örökre! Talán ide akarsz bújni, egészen közel hozzám, ahogy magam is szorítani akarlak már a legfinomabb öleléssel, hogy tudd, míg élsz, védelek, s Veled leszek! Amíg dobog bennem szív..

Most még így vagyunk, mi ketten, egy testben, egy lélekben, s én Neked adnám ezt az egészet, ha tehetném, de talán önző is vagyok, mert magamnak akarlak. Így csak a fél életem a Tiéd, szívemből a szíved, lelkemből a lelked. Kicsiny életemből a Te élted is most már!

Holnap az egyből kettő lesz, Te és én. Részemmé váltál, s a Részem maradsz. Akár a legszebb szerelem e Világon...örökre!

A csend mögött

Az érkező hidegfront kinek szülést, kinek magas vérnyomást hozott. Nekem ez utóbbit..

Vagyis még egyben vagyok, bennem a Kicsivel, aki már nem is olyan kicsi, mert elérte a 3kg-ot! A hely persze kisebb, nem csak ránézésre látszik, hanem érzem is, mert már minden mozgás erőteljes és látványos.

Mondjuk beszédem lassan amolyan "Királyi", mert dadogok sokszor a sok levegővétel miatt, ugyanis azt nem kapok...úgy lihegek, mintha lefutottam volna a fél maratont..hozzáteszem, sokszor úgy is érzem magam..

A mozgásom minden nőies ruha ellenére is igencsak medvés, lassan bedülöngélek minden sarokba, mintha málnás lenne, de egy biztos, szilárd, kitámasztott tárgyak, falak közelében sokkal biztonságosabban érzem magam..van mire támaszkodnom.

Az egyre gyakoribb jóslófájások miatt inkább elheveredek, s ha bent csak az ülőmunkáig sztahanovizálom is magam, délre szabályosan bebólintom az asztal lapját, az otthoni ebéd után pedig simán bealszom.

A kétnaponta esedékes CTG-nek szerencsére vége, a vérnyomásom a gyógyszerek hatására helyre állt, a libidómnak meg tök mindegy, mert a szexre még csak gondolni sem lehet, hozzáteszem, túl sok ingerenciám nincs is hozzá, mivel leülni is alig tudok, nem hogy aerobikozzak a takaró alatt.

Nagy a csend, ezt mondják, pedig élek, virulok, és az az igazság, hogy még mindig jól érzem magam, s minden "negatív" mellékhatás ellenére hálás vagyok minden percért, amit a Kincsem által megélhetek! Továbbra sem értem, minek kellene fájnia, miből kellene, hogy elegem legyen, s legfőképpen mitől kellene, hogy féljek..? Lehet én vagyok hülye, de az az igazság, a szülés minden mozdulatát várom, s meg akarom élni azt is, amiről más hallani sem akar..

Igen, azt hiszem PszichoÁgica fogalmazott a legjobban, olyan vagyok, mint egy tizenéves csacsogó kislány, aki csodálkozó, kiváncsi szemekkel tekint a világra, s annak minden pillanatát úgy éli meg, mintha a legszebb dolog lenne a világon..

Dehát nem az??! :))

Várlak

Ahogy ültem a váróteremben CTG-re várva, rájöttem, nem kell ide előadás az eddigi életemből tömeg előtt, hogy konkrétan zokogásba fulladjak, vagy egy újabb Bridget Jones film szülés jelenete, hogy bőgjek, mint az albán szamár, képes vagyok egy cikk, egy kép, egy zene hallatán spontán elsírni magam..

Ha pedig az én Kincsemre gondolok, aki még idebent mocorog, minden nélkül elérzékenyülök.

Csak ahogy megmoccan, ahogy reagál egy érintésre, egy mondatra, szóra, vagy ahogy rúg egyet - nem is értem, másnak ez hogy fájhat! -, eszembe jut minden küzdelem, minden verejték és régi fajdalom, eszembe az összes kín és szenvedés, minden perc, óra vagy éppen kiesett idő, hogy tudjam, már mindezek nem számítanak, hogy milyen egyszerűek innen a távolból! Legyintve gondolok rájuk, piha!!! mi is volt az nekem, hiszen itt van, itt dobog bennem az én Kincsem, a valóban legszebb dolog a világon, s minden szenvedés, könny és fajdalom megérte, mert hamarosan itt lesz, itt tartom a kezemben, s tudom, valóban csak nézni fogom, halkan, majd a kiságya mellett kuporgok. Lesem, ahogy némán alszik, ahogy piheg, s hogy majd évekig nem hiszem el, belőlem (is) van, az enyém (is), s hogy mennyire tud szeretni az ember..

Várlak, nagyon várlak már!

Most még kicsit maradhatsz, még rúgd szét a ház falát, ha úgy tetszik, ébressz fel éjjel, ha éppen ahhoz van kedved, mert ha kijössz, akkor sem lesz másként..tudom, ebben biztos vagyok, ahogy abban is az voltam, hogy egyszer megérkezel...

Csónakház

Bejött a hűvösebb reggel.

Én pedig rendszeresen járok még be a céghez..amíg bírom, ott kezdek, reggel legalább tudok még tevékenykedni kicsit, kesőbb legfeljebb ülni, aztán már feküdni is nehezen. 

A nyárnak lassan vége, a szép napos fények is egyre laposabbak, s ha napközben akad is huszon feletti fok, reggel fél hatkor bizony hűvös van. Vagyis a papucsszezonnak nekem vége..

Egyik ilyen reggel gondoltam előkapom a kiscipőmet - az egyiket -, majd belebújok.. Nem jött össze. Azt hittem régről maradt valami kisebb fajta, vagy valaki itt hagyta, vagy véletlenül belekeveredett a 90 fokos mosásba..

Aztán vettem elő a másikat, a harmadikat, a negyediket..többet nem próbáltam, egyszerűen megállapítottam, hogy nem én vagyok hülye, csupán kinőttem őket..

Olvastam róla, hogy előfordul, meg hát a vizesedés ugye, oké, akkor délután irány a bolt, veszek egy nagyobbat, hogy legalább ezt a bő egy hónapot valahogy kibírjam..zoknis-papucsos német turista mégsem akartam lenni..

Mentem is lelkesen. Szépen a sorok között, latolgatva, melyik is lenne jó, kényelmes. Melyikben érezném jól magam, meg hát nem utolsó szempont az sem, hogy nőiesnek is érezzem magam..

Ki is választottam egy elég egyszerű, de viselhető, nőies darabot, éppen csak kicsit hegyesebb orral. Egy mérettel nagyobbat.

Leültem, magam mellé helyeztem a dobozt, a cipőkanalat, majd egy kisebb tornaóra árán magamra erőltettem a próbazoknit. A cipőt nem sikerült. Sem simán, sem cipőkanállal. Sem szép szóval, sem erőltetve.

Újabb megállapítás: a 41-es méret sem jó..

Kezdtem aggódni.

Gondoltam, jó, nem ködhasító fajtát választottam, de ennyire sem lehet "hegyes" orra?! ..akkor keressünk valami lekerekített fazont.

Kereshettem én akármilyet, már a gumicsizmával is kibékültem volna, már kacsintgattam a pasi sarok felé, hogy kinézzek egy jóképű bakancsot, de azokból sem volt jó a méret. Egyik sem!

Szorított a rohadék elől, hátul, oldalt meg pláne!

Nagy kínomban találtam, majd levettem egy 42!!!!-es méretű topánkának nem nevezhető csónakházat..mert amúgy női cipőben meg nem gyártanak sorozatban ekkora méretet, ugye...

Az bezzeg jó volt!

Ott ültem a puffon, köröttem vagy nyolc pár cipővel, üres dobozzal körberakva, s nem tudtam, most bőgjek vagy röhögjek..a biztonsági őr meg lelkesen skandizott felém, ő pontosan tudta, ezt mind vissza kell majd pakolni, s nem ő lesz a nyertes..

Valójában fogalmam sincs, hogy a cipőket a megfelelő dobozba tettem-e vissza, de őszintén szólva, leszarom, mert úgy felhúztam magam a tükör előtt, állva abban a nagy csónak méretű, nőiesnek cseppet sem nevezhető csukában, hogy azon gondolkodtam, inkább felmegyek a varerára, azt' leütök egy skálás szatyrot, vastag zokni van otthon bőven, és inkább azt húzom a lábamra, mint ezt a szörnyűséget...

Majdnem bőgtem tényleg, na..

Aztán egy telefon nyugtatott meg, hogy ugyan má' ki nézi mi van rajtam, meg menjek inkább vadászboltba, ott simán találok 42-es gumicsizmát, én meg lelkesen kontráztam, végül is, ha cikkcakk ollóval levágom a szárát, meg lyukasztóval csinálok vagy tíz lyukat, olyan más-más színű szalagot fűzhetek bele naponta, hogy a végén minden napra jut egy mese...

A cipőt ott hagytam. Nem tudom, mit veszek még fel, legfeljebb kihagyom a korai kelést, és élvezem a vénasszonyok nyarát úgy 11 és 3 között, akkor simán elmegy a papucs..és marad a vatera..

Sosem éltem kis lábon..

De ekkorán nem szeretnék :)

Álmatlanság

Tulajdonképpen napok óta űzöm, egyre nagyobb kitartással és sikerrel.

Rendszerint éjfél után ébredek, szépen kimegyek pisilni, mert abban biztos vagyok még félálomban is, hogy reggelig nem bírom ki, de aztán nem tudok visszaaludni.

Próbáltam megfigyelni, hogy amit olvastam több helyen, vagyis hogy azért álmatlanok a kismamák, mert tombol bennük a gyerek, rám is igaz.. Hát, nem. Az én Kincsem olyan édes deden alszik, hogy inkább azon kezdek aggódni, minden rendben van-e?

De aztán hamar rájövök, hogy igen, mert aztán Ő is mocorogni kezd, s legtöbb esetben csuklani :)

A napokat próbálom elviselni, de van, hogy szinte lefejelem az asztalt, főleg, ha az ebédet is megeszem. Képtelen vagyok olyankor gondolkodni, s rendszerint amit akkor mondanak, hamar gyorsan el is felejtem.

Persze, mivel a mozgás sem megy már olyan filigrán, mint egy hónapja, úgy ülök az éttermi széken, nyugodtan, alvásra készen, mint egy öreg anyó, aki otthonkában nézi a távozó, érkező falubelieket.

Ilyenkor megkérdik, fáradt vagyok-e.

Jót röhögök magamban, á, dehogy, aztán inkább elmondom, valójában most készülök a szülés utáni alvatlanságra, ne érjen olyan váratlanul, s mire oda jutok, tök jól bírjam majd! 

De ha megjön az eszem, mert amúgy is felesleges bosszankodnom amiatt, hogy nem tudok dolgozni, s még egy kis noszogatást is kapok a kollégáktól, inkább hazahajtom magam a kocsival, s ledőlök az ágyba, megjegyzem, perceken belül édesdeden alszom én is..

Most ez a trendi, ez járja, meg hogy legalább három könyvet készítek az éjjeli szekrényt kiváltó polcos elemre, éppen melyiket lesz kedvem olvasni valamikor éjfél és három óra között, amikor meg már hiába kezdem számolni a bárányokat - ez is tök hülyeség, mert hogy is aludhatnék, ha helyette számolok?! -, úgy sem alszom el, vagy ha mégis, az óra jelezni kezd, már pedig nem alszol, mert kelni kell, kanyarog a kifli a vaj alatt, lenni kell, menni kell..

Most se leszek topmodell

Egyszer elképzeltem, hogy ha majd terhes leszek - ami persze nem most volt, de akkor, amikor elképzeltem, mostanhoz képest mégis régen volt, s nem gondoltam, ilyen nehéz út vezet ideáig (na, mindegy) -, akkor szép, csinos kismama szeretnék lenni. Oké, hogy fő a kényelem, de akkor sem leszek trampli, szürke és átlagos, hanem ragyogni fogok, akár az égen az a sok csillag.

Persze magamat mindig is vékonyabb kivitelben képzeltem el, akinek iszonyú jól áll a nagyobb pocak, s valójában nem is olyan nagy, hogy az zavaró lehetne, hogy majd tök könnyedén mozgok, szépen vonulok, akár egy kifutón George Michael Funky című számára csámpázó lányok, és egyszerűen gyönyörű leszek..

Namost, ebből annyi jött össze, hogy bár az IR diétának köszönhetően megszabadult 12 kilóból már majd mind visszajött - rá sem merek állni a mérlegre, amúgy is rossz benne az elem, ahhoz hogy kicseréljem, nem hogy nem hajlékony, de lusta is vagyok. Fájna az igazság :) ez az igazság.

Ebből kifolyólag már jó pár ruha rám sem jön, azokból is jónéhánnyal haragban állok, főleg ha tükörbe nézek, lehet bármilyen fekete, sehogy sem látom, hogy slankítana. A tej már termelődik bennem, vagyis még közelebb állok ahhoz a tényhez, hogy egyszerűen tehénnek érzem magam.

Az orrom napok óta be van dugulva, amivel napközben még csak elvagyok, legfeljebb kevesebbet eszem, de rendszerint nem alszom éjszaka, mert a szám úgy kiszárad, hogy az amúgy is rendszeres WC vizit még többre gyarapodik a sok ivástól, az orrom vörös a sok fújástól zewa zsepi ide vagy oda, a hangom meg inkább mutáló, mintsem csengő bongó..

A jobb lábam szára négy hete foglalja magába a doki által belehímzett öltéseket, két szélső kivételével, s még két hétig ott is maradnak, aminek köszönhetően frankón sántítok.

Már az az időszak is leköszönt, mikor nem arról faggatnak, hogy bírom a meleget, hanem mi van a lábammal, akinek akarom az orrára kötöm, kivettek onnan valamit, ami nem oda való volt, s nem várhattunk tovább, akinek meg nem akarom, arra legyintek, "persze, kificamodott"..

Rendszerint egész nap térdig vagyok bekötve, amit a zuhanyzás idejére frissentartó fóliára, és leuklopasztra cserélek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy inkább a hosszú ruhákat részesítem előnyben, mintsem a korábban jól kiválasztott csini mamirucikat, legalább jól takarnak.

Ha a terhelés miatt a másik lábam vizesedni kezd - volt az már vízzel töltött gumikesztyű is -, arra szép barna kompressziós harisnyát húzok, naná, hogy térdig, s ilyenkor csak akkor érzem jobban magam, ha a 30 fokban tapad rám a ruha, ami alatt két nem kicsi mellem között folyik a víz...

S valószínű, mire megszabadulok a kötéstől, akkora leszek, mint egy bálna, mert a hasam most is akkora, hogy sokan azt hiszik, jövő hónapban szülök..hát nem, még kettő vissza van!...ahhoz hogy kikeljek az ágyból, majd toronydaru kell, meg jön az ősz, valami zárt cipő is szükséges, amiből már most is két számmal nagyobbat kellett beszerezni. Hogy ezt hogy csináltam fogalmam sincs, de egyre jobban hasonlítok majd egy trampli, idomtalan kismamára, mintsem egy libbenőn járó vigyorgó pocakosra..

Ez van..

De hétfőn fotózás, s csak bízom benne, születnek olyan képek, melyekkel magam is elégedett leszek, amire majd azt mondom egy hónap múlva éppen alig mozogva; jól van Virág, azért valamit sikerült mégiscsak összehozni a tervezett álmokból..egyet biztos, s ez a Valaki most is ficánkol bennem, s valószínű jót rötyög a hülye anyján, vagy éppen azért rúgdos, hogy térjek már észre, sose voltam, sose leszek topmodell :)

Kaja

Tulajdonképpen semmit sem változtam e téren. A paradicsomos káposztát éppúgy utálom, mint eddig, s a spenótot sem eszem meg csak azért, mert babát várok.

Akkor kezdtem el sejteni, hogy megfoganhatott a bébi, mikor ki akartam tépni a hűtő ajtaját egy fagyi miatt. Mert az első gyermeknél is fagyis voltam, tök mindegy, hogy március volt..

Ezzel kapcsolatban most csak az a különbség, hogy nem ehetek orrba szájba fagyit, mert továbbra is számolgatni kell, meg figyelni - IR ugye -, legfeljebb nagy ritkán fér bele egy-egy "igazi", de inkább paleo vagy cukormentes. Ezekre meg ritkán fanyalodom..

Még kívánósnak sem mondhatom magam, leszámítva azt az egy esetet, mikor úgy keltem szombat reggel, "basszus, nekem most lángos kell!".

Szegény pára párom persze szedte össze magát, meg az alsógatyát, hogy magára rángatva szerezzen nekem egyet. Sajtos tejfölöset persze..egy nagyon kevés fokhagymával megkenve a szélén.

De aztán csak a teljes kiőrlésű croasannal volt kénytelen lehajtott fejjel hazakullogni, mert nem volt a környéken sehol.

Én pedig tök elfogadóan nem hisztiztem, konstatáltam a tényt, nincs, s maradt a hideg reggeli sonkával, zöldséggel. Igaz, másnap már konkrét tervvel álltam elő, irány Szentendre, meg a sikátor, nehogymá' ne egyek lángost csak azért, mert a környékünkön éppen nincs. Mert ha hegy nem megy, akko' Mohamed, ugye..

Be is toltam rendesen, s IR ide vagy oda, esküszöm olyan jól esett, hogy azóta is fáj rá a fogam..de csak ésszel!

Jut eszembe, volt egy másik alkalom is, az meg a halászlé esete volt KisVirággal. Pedig az is csak úgy tök természetesen tört rám, ami szerintem máskor is simán megesett velem annak idején, vagyis, hogy "halászlevet akarok!". Persze nem főzni, rendelni vagy venni, hanem a száz fokos melegben még ötven kilométert utazva egy piros-fehér kockás terítő mellett a lengedező fák hűsében bográcsból kikanalazni. Naná, hogy szekszárdi lévén gyufatésztával - ennyi belefér, úgy is kell a CH -, és természetesen belsőséggel.

De valahogy az sem jött össze, mert csúcsidőben érvén Velencére, nemhogy árnyék nem volt a teraszon, de még szabad lépcső sem, annyian voltak.

Ám Virág ott is erős volt és hősies, nem nyavajgott, elfogadta a tényt, hogy másik két restaurácia sem osztogatta teltház miatt nekem a jólétet, így beértem egy kisebbségi pecsenyével, ami igaz, kritikán aluli volt, de mit volt tenni, ennem kellett..ettem..

Valahogy érzetem én, ez a kívánós dolog nem akar nekem sehogy sem összejönni!

Mert ha éppen mégis úgy döntök, valamit márpedig most megkívánok, vagy nem elérhető, vagy számomra nem ehető.

Néha eljutok odaáig, hogy konkrétan magam örömére álljak neki sütni valami paleo vagy liszt és cukormentes "édességet", de tuti, hogy mire kész, nem kívánom..kétszer landolt a kukában ilyen sütemény, mert hetekig nem ettem meg, amiért valószínű Kata barátnőm a fejemet venné, mert azt megkapom, hogy neki meg nem sütök, ugye..

Pedig egy darabig nem is fogok, mert most éppen fél lábú vagyok..nesze neked  napocska, meg wellness, úszkálásról nem is beszélve, mert vagy négy hétig lábfejtől térdig vagyok bekötözve, két féle méretű fonallal 20 öltéssel összevarrva, amit az onkológián biztosítottak a biztosításom javára, s most már nem csak a bébi miatt sántikálok, ha éppen nyomja azt a bizonyos ideget a combomban, hanem egyértelműen látható, valódi okom van a bicegésre..

Viszont ez sokkal jobban megerősíti bennem azt a tényt, hogy nekem kijár a fájdalomdíj, vagy egy újabb lángos vagy egy halászlé formájában...

Lehet, hogy mégis kívánós vagyok?

...vagy csak éhes :)

Mindennek ellenére..

Elmondhatom, hogy boldog várandósságom van.

Annak idején, nem tudtam elképzelni, az milyen lehet..az állandó aggódás, óvatosság és félelem. Aztán meg, hogy egyáltalán lehet-e még?

Most egyszerűen felszabadult vagyok, elégedett, s szabályosan élvezem, mikor érzem, mocorog bennem..

Haláli jó fej, mert ha nagyon kell dolgoznom, békén hagy, nem rúgkapál bennem, s nem követeli a csak neki szóló beszédeimet, a hangokat. De azt hiszem, mivel pontosan tudja, úgy is megdícsérem, még pluszban jó fej! Legfeljebb a kaja miatt kezd forgolódni..

Mióta megvan a pocaktámasz, a hosszú napok - mert most valahogy minden nap hosszabbnak tűnik, hiába rövidülnek lassan - sem tűnnek annyira szörnyűnek. Estére így nem nehezedik el a hasam, s nem érzem már azt délben, hogy legszívesebben hanyatt vágnám magam. Mert máshogy ugye feküdni nem tudok.. Na jó, oldalt esetleg. A balon. Mert a jobb esetben valahogy épp úgy nyomódik egy ér, hogy attól orgazmusom nem lesz, az biztos!

Utálom a politikát, de most oldalt kell választanom. Ez pedig tehát rendszerint a bal vagy a hát.

Has.. hát igen, egyelőre álom marad, főleg, ha nem sikerül rábírni Nonót, hogy gyorsan, de biztosan normál úton érkezzen..mert valószínű, az amúgy is belül tele hegekkel díszített méhem miatt császár lesz..

A másik a láb. Egyelőre elmondhatom, hogy nem vízesedem. Talán az elmúlt néhány nagy meleg napban fordult elő, hogy a szandál szíja kissé kötözött sonkát csinált a bokámból, de ennyi. Viszont úgy tudnak fájni, hogy simán elviselnék egy egész napos lábmasszírt, talpmasszázzsal egybekötve. Szájenszfiksön!

Azzal a kérdéssel, amit naponta legalább négyszer nekem szegeznek, meg nem tudok mit kezdeni; hogy bírod ezt a meleget?

Fogalmam sincs mit kellene válaszolnom, mert valójában semmi bajom a meleggel, legfeljebb éppen annyi, amennyi ezeddig is volt; ha meleg van, izzad az ember, ragad..és meleg van..

A kajával egyelőre nincs gondom, nincsenek evési rohamaim, legfeljebb néha, de azokat még sikeresen leküzdöm önfegyelemmel. A diétát is szépen csinálom - csak néha bűnözöm, de azt is csak szigorúan kiváltással, ami meg is látszott a legutóbbi terhelésen: 4,8 - 4,9 - 4,8

Még a doki is megdicsért, bár szerinte az eddig felszedett 5 kiló soknak bizonyul..

A védőnőm szerint ez tök normális, a nődokim szerint meg semmi probléma vele, mert az irodalomban írt 8-10 az annyira minimális, hogy jobb ha inkább több. Én meg nem vagyok botsáska amúgy sem, tudjuk..

Azzal sem nagyon jutok előre, hogy valaki azt jegyzi meg; jé, mekkora már a hasad!! Vagy a másik meg; megszültél már vagy benne van még a pocakban?

A 21.hetet értem el a méretek alapján, de nem érzem magam sem malacnak, sem jól fejlett tehénnek, igaz, vannak ruhák, amiket jó mélyre kell tennem, mert az én méreteimnek már nem felelnek meg. S jobb is, ha nem próbálkozom magamra rángatni őket, mert akkor biztos fordul a kocka, s legszívesebben darabokra törném a földig érő tükröt, hiszen akkor biztos hogy malacnak látom magam, vagy legalább is egy jól fejlett tehénnek.

De mit csináljak, ha a pocak nő, elvégre ez a dolga, szépen gömbölyödik - Nonó már kemény fél kiló -, s a melleim is hatalmasak - nem mintha eddig kicsik lettek volna -, és hát híztam, na.. 

Éppen tegnap vettem magamnak két új melltartót, s esküszöm vigyorral az arcomon jöttem ki az üzletből, persze nem az otthagyott összeg miatt, hanem mert végre nem tartom kalodában őket többet..

A bugyikkal más a helyzet, mert vettem egy kismamásat is, csak éppen nem tudom hordani, mivel két lépésenként a bokám felé veszi az irányt, pedig jó méretet vettem..

Vagyis leszámítva ezeket az apró dolgokat, valójában semmi bajom..

Ha nem fájna a lábam, ha nem kellene kerülnöm az előszobai tükröt, s nem ennék néha 30 deka dinnye helyett egy kilót, vagy ha nem érezném néha nehéznek a pocakom, amivel most már lapjával kell közlekednem a szűkebb helyeken, s nem csúszna fehérneműm a bokámig, nem mondanám, hogy áldott állapotban vagyok..

Mindezek ellenére most inkább legszívesebben vízben úszkálnék, mondjuk egy hófehér homokos tengerparton, lebegnék, hogy pihe könnyűnek érezzem magam, de attól is tiltva vagyok, nehogy összeszedjek valamit..a naptól meg pláne!

De erősen elképzelem, s hiába szeretnék delfin lenni, jelenleg nem vagyok más, csak egy édibéni tengeri boci...

Tudom, tudom

Tudom, tudom, most másról sem szól az életem..

De szól, de most valóban ez az, ami leginkább foglalkoztat. Vagyis az a Valaki, aki még bennem lakik.

Még mindig ott tartok, hogy néha el sem hiszem. Csak mosolygok csendesen, ha Rá gondolok, beszélek a hasamhoz, ha végigsimítom, vagy csak úgy elkezd folyni a könnyem. De hát kérem, a boldogok is sírnak, nemde? :)

Tegnap voltam a kiegészítő, kötelező UH-on. Igen, tudom, tudom, már a múltkor kellett volna, de nem én csesztem el, hanem bent a klinikán, hogy csak egy időpontot kaptam..

Én meg úgy mentem - természetesen telve önbizalommal és boldogsággal, mint egy első gyermekes anyuka. Aztán ott meg azt várták el, hogy mindennel úgy legyek tisztában, mintha legalább háromgyermekes lennék..

De hát, tártam szét a karom, én két vizsgálatra kértem időpontot, azt' egyre adtak kérem, mit tom én, hogy külön nézik, azt ami szerintem egy kalap alá tartozik, itt vagyok, elcseszték, hát akkor tessék rendet tenni.

Azt' tettek.

Én meg mentem.

És végre láttam Nonókát sárgában is..

Először csak fortepan-ban találkoztunk, de már akkor lestem az egyre nagyobb körvonalait. Majd egy hirtelen képszünet, és ott volt..

És én bevallom hősiesen, elsírtam magam...

A boldogság apró könnyei buggyantak ki szemeimből, mert nem hittem el akkor sem, hogy valóban van, hogy aki folyamatosan mocorog bennem és néha éjszaka is felébreszt, létezik. Igaziból van, s nem csak elképzeltem magamnak. Emberből van..Hogy a múlt fájdalmai felszívódtak, a félelmek elpárologtak, s Ő ott van, itt bennem, az enyém, s félig egészen belőlem...

Kicsi Gombóc bennem, s egy kicsi a torkomban..talán mégsem múlékony dolog a boldogság.. 

Kapcsolat

Amikor először voltam az anya-magzat kapcsolatanalízisen, abszolút be voltam tojva. Na, nem a félelemtől, inkább attól, hogy a fenébe fogok lemenni relaxba, pláne mikor folyamatosan beszélnek hozzám?

Meglepő módon sikerült. Talán nagyon is akartam Nonóval - akkor még Lilivel - kapcsolatba kerülni. Fogalmam sem volt, ez az egész hogy történik, mit fogok érezni vagy látni. Abszurd volt és szürreális.

Ma már természetes.

S a héten először önállóan is elbeszélgettem a kisfiammal..

Történt, hogy magzati szívultrahangra kellett mennem. Iszonyúan vártam, mert tudtam, láthatom végre sárgában is megint.

Az asszisztens egy vékony, beesett arcú nő volt. Úgy mért végig, mintha ellenfele lettem volna bármiben is.

A doktornő a székben ült, majd felállt, kezet fogott velem és leültetett a székbe.

Aztán rám néztek mind a ketten, majd nekem szegezte a kérdést:

- Na, akkor miért is vagyunk itt?

Pislogtam, mint kismacska a kosarában, s fogalmam sem volt, mit is kellene mondanom. Egy pillanatra körbe néztem; ágy papírral, gömbfej, zselé, monitor, tehát ultrahangon vagyok..

- Talán szívultrahangra jöttem? - tettem fel kissé bátortalanul a saját kérdésem.

- Nem ezt kérdeztem. Hanem azt, miért van itt? - nézett rám szigorúan, az asszisztens meg úgy vigyorgott, mintha megfogott volna.

Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, s lassan visszamentem az időben, mintha érettségiznék, feszengtem a fotelban.

- Ne haragudjon, nem értem, mit vár tőlem? Jöttem ultrahangra, mert a 20.hetet kezdtem, s mert elvileg megnézik a kisfiam szívét, ami most valószínű hasonlóan izgatottan ver, mint az enyém is. Ha jól tudom, az én koromban kötelező, de amúgy sem árt. Vagy nem jó helyen vagyok? - néztem rá nagy szemekkel, s érzetem, hogy lassan kezd felmenni az amúgy alacsony vérnyomásom.

- Na, látja! Azért van itt, mert már negyven éves, nem éppen fiatal! De a mai világban amúgy minden fent van az interneten!

Remek! Ez elvileg a papíromon is ott áll a korom, de ha jól megnézem magukat, ön kimondottan szarul fest, a szőke haj igencsak öregíti, az asszisztense meg, már megbocsásson, egy igazi botsáska, akinek inkább ráncfelvarrásra lenne szüksége, hogy legalább mosolyogni tudjon..a netet ismerem, okostelefonom is van, s bár öreg vagyok, mint a föld, azért tudom használni..

Majd ruha fel, asztalra rá, egy rakat zselé a hasamra - tíz kismamának is elég lenne -, és a gömbfej, ami szinte beleépült a hasamba, úgy nyomta ez a szerencsétlen.

Próbáltam kivenni Nonókámat, de épp csak egy pillanatra láttam buksiját és édes hasát, aztán megint csak a szívét, ahogy lüktet. 

De állítólag sehogy sem volt jó, mert a dokinő nem látta mégsem azt, amit kellett volna. Csattogott, ciccegett és közben már úgy nyomta a fejet a hasamba, hogy kimondottan fájt.

- Hát ez így nem lesz jó kismama, mert nem tudom megnézni a baba szívét, ugyanis odateszi a kezét a mellkasára!

Aztán forduljak jobbra, inkább balra, majd vissza. Köhögjek, nevessek, nem jó.

- Valamit csinálni kellene, mert így nem haladunk - mondta nekem ingerülten.

És mégis mit csináljak? Állítsam sarokba, vagy üssek a fenekére? Barom!

Aztán észrevettem, hogy az én kezem is a mellkasomon nyugszik, éppen ugyanúgy, ahogy a Kincsemnek is.

- Kérhetnék pár percet és egy kis csendet? - kérdeztem.

- Hát, most ne aludjunk, ha lehet.

- Csak beszélni szeretnék vele. Pár perc az egész.

Láttam, úgy néz rám, mintha meghülyültem volna. Az asszisztens pedig egyszerűen röhögött.

- Jjjjó - nyomatékosította flegmán - addig adminisztrálunk..

Magamra maradtam, persze csak gondolatban. A tenyerem a zselés hasamra tettem, s belülről beszélni kezdtem Nonóhoz:

- Figyelj Kicsim, most fontos, hogy okos legyél! Nem szereted az ultrahangot, s hidd el, nekem se jó, hogy így nyomják a hasamra, de hogy mielőbb szabaduljunk, muszáj elvenned a kis kezed, hogy ez az átkozott zsémbes vénasszony lássa a dobogó kis szíved! Érted?

- Na, akkor kezdjük, mert várnak ránk! - ült oda újra a dokinő, majd rámnyomott még egy rakat zselét - még mindig ott van a keze! Úgy látszik, nem hallotta - és nevettek.

- Kérlek Nono! Utálod, tudom, hidd el, én is! Unszimpatikus, randa és úgy se látjuk többet! Légy okos és mehetünk uzsizni! - kértem magamban, közben nézve Őt a monitoron.

S mintha hallotta volna, elvette a kis mancsát a szíve elől, a doktornő meg úgy őrült, hogy gyorsan rögzítette is, amit kellett. Közben diktált, majd megállapította, a Kincsem újra takarásba helyezkedett, s el is fordult.

Majd kaptam egy rakat törlőkendőt, s miközben törölgettem magam, hallottam a kérdést, "mi is ez a hülyeség, amit csináltam", s láttam, hogy az asszisztens újra végigmér. Nem tudtam eldönteni, sajnálja-e a bennem fejlődő gyermeket a bolond anyja miatt, irigyel, hogy Anya vagyok, vagy leszbi a csaj..

A dokinő meg nézett rám kérdőn, miközben kezembe nyomta a proform számlát, de kedvem nem volt elmagyarázni, csak annyit mondtam; kapcsolatanalízis.

- Vagyis? - kérdezi, de a telefonom tilingelni kezdett; "uzsonna", s a gyermek bennem érezhetően kalimpálni "Anya, megígérted!"

Ránéztem az asszisztensre, aki elkapta a tekintetét, majd a doktornőre, megköszönve a vizsgálatot:

- Ahogy mondtam. De amúgy minden fent van az interneten! Viszontlátásra!

Azzal kiléptem a teremből, majd elővettem az uzsonnámat, s mérgemben egy pereccel többet nyomtam be, mint amúgy "szabadott" volna, megsimítottam a pocakom és tudva, semmi rosszat nem tudtak mondani az én csemetémre, indultam rendezni a számlát..

Őszintén (2.)

Cseng a telefon.

Ismeretlen számos szám, rohanok hátra a kis műhelybe, végül is vártam, hogy a klinikáról hívjanak..

A kedves női hang közli velem, minden rendben, az eredményeim jók, semmi para, pánik meg pláne, mert minden beállított szűrő negatív. Ja, és kisfiút várok..

- Tényleg? - kérdezem vissza, s hallom kissé máris elszégyelt hangom, miért is vártam én mást? Próbálom palástolni első döbbenetem, pedig valljuk be, tudtam én, ott a lábak között bizony kuki van. De valamiért mégis reménykedtem..

Mosolygok, közben mondom, tudom, tudom, s fura ez az érzés, mert le akarom tenni a telefont, hogy feldolgozzam az első döbbenetet, mondjuk egy jól kiadott sírással; mi lesz most Lilivel?

Annyira akartam egy kislányt, annyira vágytam egy tündéri mosolyra, s hogy úgy szerethetem majd, ahogy engem Anyumnak sosem sikerült..

Őszinte leszek, lányt akartam..

Aztán, hogy nem lehetek hálátlan, hiszen annyi szenvedés, fájdalom és várakozás után mégis sikerült, s most minden rendben, szépen fejlődünk, én sem vagyok még tehén, és a rosszulléteket is megúsztam, tulajdonképpen gyönyörű várandósságom van!

Majd felhívom feltérképezve a kis család nagyját, de mindenki örül, boldog, s próbálom magam is meggyőzni, úgy sem tehetek semmit, meg hát sejtettem is.

A fejemben kavarognak a nevek. Hogy fogják hívni? Fiúnevet még nem találtunk, nem is kerestünk? Mit fog szólni a párom, lesz-e még hol aludnom, vagy kiteszik a szűröm a lakásból? :)

Aztán eszembe jutnak a copfok, hogy nem fogom én fonni a kis hajat, és a sok fodros szoknyából sem lesz semmi, s a sámlit sem látom már olyan tisztán, amin ott áll a kiscsaj mellettem, s kis kezeivel szaggatja a pogácsát, miközben tiszta liszt a kis pofikája..

Aztán, hogy tulajdonképpen van is már egy lányom, igaz, fogadott, de szeretni való, s aki szeretni fogja majd az én kisfiam is, elviszi játszani, altatja, ha éppen altatni kell, vagy éppen megeteti. Hogy majd testvéreivel, hiába "felek", egészen szépen fognak eljátszani a közös nyaraláson, vagy csak úgy létezni a hétköznapokon..

A pillanatnyi szégyenérzetem is elmúlik, mert teljes szívvel gondolok az én kis Kincsemre idebent, aki igazi kis vagány legény lesz a gáton, majd meglátom a kis kék zoknit, ami a hálóban lóg, s rájövök olyan édes! Hogy majd jól bezselézem a kis frizurát, ami tüsi lesz és szőke, a nadrág kantáros, a napszemcsi vagány, a póló meg úgy is focis. Hogy majd jókat rollerezünk, s én jól békén leszek hagyva, nyugi lesz, meg relax, mert Apa a fiával elmegy focimeccsre, s addig én nyugodtan kifesthetem a körmöm, beszáríthatom a hajam! S azért a varrógépet sem kell eltenni nagyon mélyre, mert a takaró legfeljebb nem rózsaszín lesz, hanem kék, a póló sem gyöngyös, hanem csíkos, és különben is, lesz egy okos, nagy fiam, aki kezdettől fogva engem fog imádni, ő lesz szerelmes belém, s öreg koromra is lesz, aki "behozza a kútról a vizet"!

Na, hát szóval az van, hogy végül fiam lesz...

S én már most szeretem, nagyon szeretem, és igen, alig várom, hogy itt óbégasson nekem, én pedig énekelhessem neki halkan, csitítón, altatón, hogy "boldog vagyok végtelenül, nem vagyok többé már egyedül! Itt vagy nekem védelemül, csak Téged nézlek szüntelenül.."

Neked hogy hívják a nevedet? (1.)

Ha lányom lesz, akkor a neve Lili lesz. Vagy Lilla.

Ezt eldöntöttem, már legalább húsz évvel ezelőtt, de az is lehet, sokkalta előbb. Meg azt is, hogy lányom lesz. Mert én olyan lányos Anya vagyok (leszek), meg talán azért is, mert az én Anyukám olyan volt, aki nem volt anya típus, vagy legalább is engem valahogy nem tudott úgy szeretni, mint ahogy én szerettem volna, vagy ahogyan a bátyám szerette. Ezt nem csak kitaláltam, ez így volt, mások szerint is.

Aztán mikor rabja lettem a Gilmore lányoknak, akkor még jobban tudtam, nekem lányom lesz, mert én ugyanolyan jó kapcsolatot szeretnék a lányommal, mint Rory és Lory. Tele van a polcom is olyan Burdákkal, amikből sajtcetlik lógnak ki, jelezve hol vannak édes, igazi csajos cuccok, amiket biztos meg fogok varrni.

Az első gyermekem is lány volt. Tudtam, éreztem. Ahogy létezett bennem, ahogy egyáltalán létezett. Még akkor is, ha csak akkor tudtam meg igazán, mikor halott kis testét meg kellett szülnöm.

S tudtam azt is, vissza fog térni hozzám, hogy bepótoljuk az elmaradt időt, hogy ne higgyem, nem akart engem, s hogy végre rendbe tegyük az Élet dolgait. Azt gondoltam, kis szárnyaival fent repked, megy még pár kört, mert pontosan olyan nyughatatlan, mint az anyja.

Aztán mikor beültették a négy kis bogyót a hasamba, valahogy éreztem, van ott bizony lány is. S talán a legkisebb, a legutolsó lesz a legerősebb, és hogy Ő pont lány lesz, hiszen a lányok ilyen szívósak, akaratosak! Akár csak én!

Amikor megtudtam, csak egy maradt, tutira mentem! Sőt, még Motyogi is megerősítette bennem az esetleges kételyt, ott a három csík az UH-on, tehát kislány! Tudtam! - mondtam is nagyképűen!

És már nevén is neveztük. Lili. Lililak. Liliput. Lilibaba. Ahogy éppen kicsúszott. 

A 13.heti UH-on a doki már kissé elbizonytalanított, mert volt ott a lába között valami fehér, de persze az simán lehet a köldökzsinór is! Csak is! - mondtam újra én, s ment tovább a Lilizés.

A hasbaszúrást nem vállaltam, így maradt a Prenateszt. Tudtam, annak tuti 100, mit száz, 1000 %-os eredménye lesz, vagyis mire jön a születésnap, addigra meglesz a torta krémjének színe is!

Azt hiszem, már kislány koromban kislányt akartam, talán mert nem is voltam igazán kislány kislány koromban. 

A több évnyi "szenvedés", akarás után úgy voltam vele, most már totálisan megérdemlek egy kislányt, mert az nekem kijár, megdolgoztam érte, s mert ez a kívánságom! S muszáj, hogy legyenek beteljesült kívánságok! S mert így 40 multán, megannyi tragédiával, lombikkal a hátam mögött, nem biztos, hogy lesz még egy gyermekem. Vagyis, mindezt levezetve, arról nem is beszélne, hogy mindenki ugyanígy gondolta, csak lányom lehet és kész!

Problémák

...vannak..

Jelen pillanatban két dolog az, ami hatalmas gondot okoz. Az egyik a törölköző.

Ugyanis nincs a piacon olyan puha türcsi, ami nekem megfelelne. Illetve a melleimnek.

Moshatom én kímélőn, tehetek bele akármilyen silket, túrót nem ér!

Jó múltkor az IKEAban vettem egy iszonyú finom puha törölközőt, de aztán szinte kiöblítve csak, úgy száradt meg, hogy jelenleg azt is utálom a többivel együtt. Ahogy a szárítkozást is, mert ahogy hozzám ér, vagyis a melleimhez, ordítani tudnék..

Nincs más, be kell vetnem a hajszárítót..

A másik gondom a napozás.

Még tavaly kerültek megvételre azok a szétnyitható, még napellenzővel is ellátott nyugágyak, melyek ezeddig remekül szolgálták mivoltukat. Namost nekem a napokban akadt velük egy kis problémám. Egész egyszerűen nem tudok rajtuk hason feküdni..

Próbáltam párnákkal alápolcolni a hasam fölött, de akkor a melleim nyomta a vasmerevítő. Takarókkal, de akkor meg rettenetesen izzadni kezdtem és az meg felszívott mindent. Moshattam.

Aztán helyezkedtem oldalt, mindegyikre kérem, de az se tetszett a gyermeknek.

Néztem a használatit, de abban nem volt olyan, hogy ne használd, ha terhes vagy..

Így miután végigszenvedtem egy órát a kísérletezgetéssel, feladva azt maradtam a hátamon.

S most így elnézve a lábszáram, tök jó színe van - elől, de hátul meg fehér, persze ugyanez a helyzet a többi első és hátsó testrészemmel is. Érdekes nyár lesz..vagy nincs más, itt is be kell vetnem más praktikát. Mondjuk az állva napozás...?

Klíma

Eldöntöttük, hogy kell.

Mert csak pár évet maradunk, de akkor is. Hosszabb, forrón napokon, heteken azért csak átmelegszik a lakás. Ha pedig itthon leszek, már pedig itthon leszek, ne folyjon rólunk a víz, ha nem muszáj.

Gondoltuk, jönnek, egy kis szerelés, no, jó, fúrás, de legfeljebb másfél óra és kész. Addig én elleszek legfeljebb a hálóban, olvasok, kötök, ne adj isten, tanulok. Egy kicsit pakoltunk, én inkább csak néztem, kicsit fóliáztunk, hogy védjük a bútorokat, és jól elszéveltem a helyet, hova is kell majd mutatnom, a falra.

Jah..

Ehhez képest a lakás most úgy fest, mint egy kisebb - á, nem, simán nagy - terrortámadás után..

Én tök ügyesen rámutattam ugyan a helyre, hogy hova is legyen a kütyü, de ők meg tök ügyesen elmagyarázták, hogy az miért nem fog menni. Megértettem. De mivel klíma kell, meg az emberek is itt vannak, gondoltam, jobb lesz megoldást találni a dologra. Lett.

A gardrób, ami egyébként egy jól megtermett IKEÁs darab, amiről ugye tudni kell, hogy miután összeszereli az ember, legfeljebb nézni meg használni lehet, de tolni, mozdítani nem, mert hajlamos a szétesésre, most a nagyszoba közepén áll, üresen. Mert hogy tologatni kellett mégis, de hogy elkerüljük a szétesést, muszáj voltunk kipakolni. Igaz, én ezt is csak néztem, meg azt, hogyan mustrálják a színes bugyijaimat, melltartóimat.. Ebből a pakolásból fakadóan az amúgy is előretolt kanapé, még előrébb került - vagyis közlekedni esélytelen -, most tele ruhákkal, dobozokkal, a fotel szintén. S mivel a gardrób nagy, s így a benne levő mennyiség sem kevés, került a hálóba is. Ahol az ágy - ami megint nem kicsi - tele szintén ruhákkal - amikről tudom, újra kell vasalni őket -, fiókokkal.

A szőnyeget feltekertük, a mivel nem házibulira készülnünk, ennek ellenére a bútorokat is szerte-széjjel tologattuk, r-go legfeljebb lapjával férek el a maradék kiszorított helyen, vagy választhatok, és ülhetek órákon át - szerintem még három legalább - a kisstokin.

Nem tudom, meddig tart még, de nem, nem akarok inkább kimenni sem, hogy lássam a kupi hátán a port. Fúrnak, azt hallom, meg potyog valami, azt is, de jobb, ha nem tudom..

Meg abba sem akarok belegondolni, mi vár ránk a hosszú hétvégén, mert hogy pihenés nem, az biztos..

De nem baj, most széles mosollyal baromi erősen próbálok koncentrálni arra, milyen jó lesz nyáron a lehűtött lakásban lebzselni, csak most éppen szarrá fagyok, mert az ablak nyitva reggel óta, és hát jelenleg nincs seggrepesztő hőség, valljuk be...

Na, mindegy, koncentrálok...

12.5

"Túlvagyok" az ún. 12.heti UH-on, ami ugye már nem 12.heti, inkább utáni, de megvan. Valójában egy percig sem paráztam semmi miatt, hiába próbáltak "riogatni", tudtam, minden oké lesz. Így is volt!

Mindene megvan a Kicsinek, dobogott, ficánkolt rendesen, még pofátlanul hátat is fordított a dokinak, aki nem tudta megmérni jó ideig a redő vastagságát.

De mióta járok a kapcsolatanalízisre, különös szimbiózisban vagyunk Mi Ketten, s szavaimmal megsimogatva sikerült rábírnom, forduljon vissza, legalább csak egy kicsit. Vissza is fordult, aztán miután lemértük, ment is vissza játszani.

Kaptam jó pár fotót, ki is nyomtatott belőle a doki egyet, aztán kértem, adjon egy másikat is, mert ezzel hogy megyek haza, hiszen én ugyan látok belőle ezt azt, de más..!!

Aztán kaptam egy kétdés képet is, na, annak már baráti a külseje. Ott látszik szépen, hogy ki is van bennem, azt már bátran merem mutogatni!

A háromdés kép szép sárga ugyan, de most még jobban hasonlít egy űrlényre a Kincsem, mintsem emberre!

Persze én hiszek a dokinak, nincs ezzel semmi gond, meg ugye tisztában vagyok azzal is, hogy UFÓk nem raboltak el mostanában, idegennel nem háltam..

A héten megyek vérvételre és vagy hat nap múlva pont kerül az ü-re az ügyben, s kiderül az is, milyen nemű a bennem élő kis Élet.

Nekem vannak sejtéseim, ami szintén kicsit kalandos, de most hallgatok még róluk, mert meglepi és az eredmény jól fog jönni egy születésnapi tortához, amolyan kísérőként.. ;)

Mintha, de mégsem

Mókás, ahogy gömbölyödik a pocak. Persze egyáltalán nem rejtem véka, illetve bő ruha alá, inkább élvezem, hogy látszik. Ha pedig egy pasi megnéz mondjuk, a gazdaságosban, még jobban ki is nyomom, sőt, simítok egyet rajta, amolyan nyelvnyújtásként!

Észreveszem, ahogy benti ismerősök mérgetnek, s azon kattog az agyuk, mert azt rendszerint odahallom, hogy ez a gádzsi most terhes vagy meghízott?

Mert ugye most jelen pillanatban simán ránézésre ezt nem lehet eldönteni. Mert olyan, mintha, de közben mégsem..

Táblával a nyakamban mégsem rohangálhatok, a hónapok óta arcomra nőtt elégedett vigyorral meg úgysem tudnak kezdeni semmit. Amúgy is megszokták, hogy általában vigyorgok, meg ugye általában jó nekem.

Egyik nap nekem is szegezték a kérdést, így konkrétan, nem kertelve, hogy tudják, hogy ciki, meg minden, de nem híztam kicsit? Jól áll, félre ne értsem, csak egy kicsit gömbölyűbb lettem..

Csak egy kilót, válaszoltam mosolyogva, miközben a levest mértem a csészébe.

Ja, akkor mégsem, csak biztos a ruha..mutatott zavarodottan a saját hasát megsimítva.

A ruha, hát az biza, de muszáj neki gömbölyödni, ha egyszer lakó van benne.. :)

A nadrágot, hiába kismama, elvetettem, mert állni még benne rendben, de ha hosszan ülök, csak nyom itt-ott, azt pedig a Kicsi nem szereti. Én meg pláne, mert nem kicsit leszek nyűgös tőle.

Azt pedig más nem szereti :)

S ez a gömbölyödő kis pocak bizony megérdemli a törődést, ezért kapott stria krémet, biztonsági öv terelőt, és éjszakára egy amolyan alvós párnát.

Ha már a szex tiltott, legalább valamivel kényeztessem magam!! Meg is teszem!

Fura érzés ez az egész..

Valami hihetetlen boldogság kerít sokszor hatalmába, ha belenézek a tükörbe, és tényleg ott van az, amire eddig csak vágytam. Hogy nem kell kitolnom, hogy aztán eljátszhassam, milyen is lesz, ha majd lesz pocakom, mert van.

És ha ránézek, ha végigsimítom, a pici örömgombóc bekúszik a torkomba és a boldogság kicsiny könnyei elöntik a szemem.

Sosem hittem, ilyen boldog lesz ez az egész, hogy én ilyen boldog leszek pusztán attól, amit mások csak méregetnek rajtam..

Számok

Mindig mókásnak találom, hogy sosem tudom pontosan hány hetes is vagyok. Minden egyes orvosi vizsgálatnál változik a dolog.

Persze itt sem vagyok egy egyszerű eset.

Ha megkérdezik, mikor volt az utolsó mensim, és rávágom augusztus 18, rendszerint lecsúszik az orra a szemüveg. 

- Akkor - válaszolom széttárva karom.

- Akkor ezt hagyjuk - majd szünet 

- Mikor kezdődött a stimuláció? - hangzik a következő kérdés.

- Február 13.

- És a leszívás? 14 nap után ugye?

- 10. 

- Remek... - ekkor ilyenkor naptártekergetés, fejvakarás, és akkor egy kb.

Aztán mindig a méretek alapján mondják meg a tutit. Két hete 10,6, rá 10 napra 11,2, most csütörtökön 11,6.

Próbálom érteni, de nehéz.

Valójában mindegy, az a lényeg, hogy van, hogy szépen növekszik és egészséges. Most éppen jobban hasonlít egy UFÓra, mint egy papagájra.. Haladunk..

Aztán lassan jön a genetikai UH, amivel újabb kihívás elé néztem, mivel már két hét múlvára nem volt hely. Oké, kérdeztem, akkor mit is csináljak, előtte egy héttel korai, utána kettővel meg már késő, de könyörgöm, ha most mondták, hogy oké vagyok, mégis mikor jelentkezzek? Az első pozitív tesztnél?

Mondtam, oké, oldjuk meg valahogy, mert a vizsgálat kell és kész, én pedig most vagyok időben, nem akkor, mikor ők akarják..

Végül két részre osztottunk engem, vagyis három nappal korábban mégiscsak begyömöszöltek valahogy - célszerű olvasni valót vinni majd magammal, ezt már most vágom -, majd hat napra megcsinálják a P.tesztet is.

Nem kellett sokat tanakodnom magammal, hogy ne a hasbaszúrás mellett döntsek, nem akarok én véletlenül sem beleesni abba az 1%-ba, főleg, hogy a kortörténetemből fakadóan rendszerint beleestem azokba a bizonyos százalékokba...

Az ember ilyenkor már nem kockáztat, semmit. S valójában sosem fogom megérteni, ha egy vérvétel elegendő a különböző genetikai betegségek kiszűrésére, miért kényszerítik bele anyák, nők ezreit a bár ingyenes, mégis kockázatos és borzalmas lelki traumával járó magzatvízvételi próbára?! Mert ez az. Ott az esély, hogy nem sikerül. A magzatburok sérül, a bébi belenyúl a tűbe, s mindezt egy anyának végig kell néznie..

Már annak idején tudtam, nem fogom vállalni. Most már el sem gondolkodtam rajta, mert ahogy a Motyogi beszélni kezdett róla, azonnal ingatni kezdtem a fejem. Levágta, abba is hagyta.

Aztán átbeszéltük a gyógyszerek csökkentését, s végre örömmel konstatálom, fogy a napi mennyiség!

Ez már a csökkentett adag kérem, ne tessék elszőrnyűlködni, mutatok én majd különbet is, de ez kell és kész! Én pedig nem számolom, nem kérdezem, azt nézem, szép színesek, mégha a doboz retró hangulata, amit muszáj volt a kisebbről nagyobbra cserélnem, ront is az összképen!

Persze ezek jobbára vitaminok, igaz, van némi hormon is, de most már lassan, naponta leépítve csökkentem őket, elfogyni sosem fognak.

Az anyagi vonzatáról jobb nem is tenni említést, de kéthetente, mikor eljövök a gyógyszertárból, úgy nézek ki, mint a filmekben a nagy papírzacskóban bevásárló amerikaiak, amiből jelen esetben nem a bagett lóg ki, hanem egy-egy gyógyszeres doboz..

S mire napok után ennek a bejegyzésének a végére értem, jelentem 12.2 hetes vagyok, a pocak növekszik, a gyógyszeradag csökken, én pedig, nem! még nem hízok! :) igaz, a kajálás számomra új dimenziókba ért, de erről majd máskor :)) 

Tavaszi tél

Mikor tavaly kiválasztottam a balkon virágokat, már majdnem nyár volt.

Nem muskátlik voltak. Valahogy nem akartam. Most az indokot ne kérdezzétek, nem tom mé, azé..

Épp azelőtt tettem ki őket a kosarakba, mikor a második lombiknak álltam neki.

Gyönyörű napsütés, verőfény, ahogy lennie kell! A virágok ragyogó színekben pompáztak, a szellőben hullámzott finom zöldjük..

Aztán mire hazaértünk a kórházból vihar, orkán, jégeső.

Mondanom sem kell, az összes színes, himbálódzó virág leszakadt, egy sem maradt rajtuk. Úgy néztek ki a balkonládáim, mint az évek óta ott felejtett, rendezetlen terasz kellékei, a terasz, meg mint egy csatatér..

Idén sem muskátlik lettek..pedig néztem őket innen, meg onnan, már a színekkel kezdtem megbarátkozni, aztán egy hirtelen felindulástól azonnal elvetettem a bimbódzó ötletet, s maradtam az egynyári kalandoknál..

Fehér, sárga, rózsaszín, lila! Már láttam őket a teraszon! A ládákban! Szépen, ahogy kell! Meg a táblát a balkon falán: "Virágos terasz, rendes ház!"

Be is ültettem szépen őket. Megint csak, ahogy kell. Aztán meg - emelés letiltása miatt ugye - szépen beemeltettem őket a helyükre.

Meglocsoltam őket, megsimogattam buksi fejüket, és gyönyörködtem bennük. 

Aztán valamikor vasárnap hajnalban arra ébredtem, Párom veszi a melegítőjét.

- Hát, te hova mész? - szegeztem neki a kérdést, hiszen még korai volt az idő az elő kávéhoz.

- Beszedni a virágokat - hangzott a válasz, majd trappolt a teraszra, én pedig csak azután füleltem, hogy a szél csapkodja a szúnyoghálós ajtót.

Képzeletben pedig már láttam virágtalan balkonládáimat, a káoszba borult teraszt és persze láttam repülni a "Virágos terasz, rendes ház" táblánkat...

Kint újra szélvihar, hideg eső, ráadásul tavaszi tél, éppen csak pár fok.

Parádés!

De legalább most máshogy sült el a dolog.

A lombik ezúttal sikeres, a virágok is megmaradtak, csak egyelőre a ház folyosóján várják a melegebb időt, és szélcsendes időjárást!

A terasz most sem virágos, de legalább rendesek vagyunk, hogy nem engedtük halálra fagyni őket..

Pisi

Gyorsan telik az idő.

Olyan gyorsan, hogy csak a mostani UH vizsgálaton eszméltem fel, persze lábam között a megint fülig érő szájjal, szintén boldog - mintha övé lenne a gyerek :) - dokival, hogy már a 10.hétben vagyunk..azaz hogy papíron a 9.6 verziót nyomom.

Szerencsére továbbra sincs semmi extra tünet, leszámítva, hogy néha olyan szagokat is érzek, amik Párom szerint egyáltalán nincsenek - pedig szerintem tuti vannak, csak eltitkolja, vagy azért csinálja, hogy valóban kismamának érezzem magam -, meg hogy a ciciket nekem kell tartani reggel, két kézzel, le ne szakadjanak, no, meg a néha még jelentkező émelygés, ami el tudja venni az étvágyam, de ennyi. Más semmi.

Ja, igen, hogy néha - gyakran - ültömben tudnék elaludni..általában sikerül is, meg a pisi.

Ami lehetőleg akkor a legjobban kellő dolog a világon, mikor lehetőségem sincs rá, mármint hogy pisiljek.

Mert hát ugye inni kell. Most többet is.

Szerencsére most kicsit "lóra" váltottam, mert nyakalom a vizet. Ha meg az ember, illetve a ló sokat iszik, akkor ugye..

Ha otthon vagyok, pedig általában itthon vagyok, simán megoldom néhány lépéssel a slozira menettel, de vannak esetek, mikor egy lépést sem tudok tenni. Mondjuk, az autóban ülve. A belváros közepén. A déli dugóban..

Az út szélén semmi meki, csak egy nyamvadt benzinkút, amiben tudom, hogy nincs WC. Nem is értem..csak sarki kocsmák, ábécék, ruhaüzletek. Vagyis esélyem sincs egy gyors kanyarra, hogy könnyítsek magamon.

Gondoltam arra, tartok a kocsiban egy poharat ilyen esetre. Na, most, elég nagy pohár kellene, hogy két méternyi haladás között el tudjam intézni. Ha el tudnám intézni, de nagyobbnak látom annak esélyét, hogy meg sem próbálnám. 

Pedig ma is azt néztem, mihez nyúlhatnék mégis..

Papírzsebkendős doboz - átázik. A zsebkendők még csak-csak felszívnák valahogy, de túl sok menne mellé. Aztán egy üres nejlon zacskó. Lyukas, nem jó.

Gyógyszeres doboz, igaz, három osztással bír, de mégis kicsi. Pedig sok gyógyszer elfér benne, én mondom! Üres ásványvizes palack, huh, mit nem adnék, ha most ami bennem van, az benne lenne!! De mivel nem vagyok pasi, esélytelen!

CD tok. Á, Ákos 40+. Kizárt!

Mappa, benne az orvosi - rendkívül nedvszívásra képtelen papírokkal, ja és, hogy el ne felejtsem, a Kismamakönnyvvel!! Igen, mert nekem már ilyenem is van! Bizony, most már papíron is igazolhatom, hogy jogos és egyben befogadott személye vagyok a társadalombiztosítás erre jogosult csoportjának! Mondjuk ez most nem változtat azon a tényen, hogy bebrunyálok!

Körömlakk, labello, még valami?! Semmi.

A táskám meg hátul a csomiban..de az meg tele kacattal, mint egy igazi női táska. S már a biztonsági öv is nyom! Fasza!

Aztán azon gondolkodtam, a napi 3x3 szex miatt - az útró kúpok felhelyezését hívom így, ne tessék megijedni! - betétet hordok!

Igen, jó vastag, meg szárnyas, és azt hiszem, négy cseppes!! Akkor mennyit is bír? S vajon ha bele, akkor nem-e ki? Mert ha már elkezdem, nem tudom abbahagyni! Most biztosan nem! S akkor hiába arcomon az önelégült, megkönnyebbült 9.6-os vigyor, ázik az ülés, a padló, no és a szoknyám! Nekem pedig még jelenésem van!

Persze az is lehet, ha kiállok a napra, simán kiszáradok tíz perc alatt, legfeljebb egy-egy kiéhezett kan túlöltözött mozgóárusnak néz, de akkor én büszkén felmutatom a Kismamakönnyvem, meg a középső ujjam, aztán annyi!

Bár ha jól utána gondolok, van az az izé, amit most nyomnak az interneten, hogy a lányok is tudjanak állva pisilni..igen, ezt meg kell néznem még az AilExpressen, igaz, mire ideér, akkora hasam lesz, hogy esélyem sem lesz használatba venni..mert nem férek majd magamhoz..

Ezeken, ilyeneken járt az agyam, aztán azon vettem észre magam, kijöttem a dugóból, ügyesen nem pisiltem sehova, és ott egy mekiiiiiiii! S nekem bár odabent a salátán kívül nem sok minden terem, örültem én annak a piros busznak, mintha szülinapos gyerek lettem volna a zsúr előtt!

Berongyoltam, szoknya fel, bugyi le és sóhaj! Aztán olyan boldogan mentem én a pulthoz egy nyamvadt üveg ásványvízért, mint egy kiszáradt teve!

Helyet!

Miután sikerült az arcomat porrá égetni a napon, úgy gondoltam inkább folytatom a sütést..

Kizárt, hogy van ennél kisebb konyha, mint az enyém! S kizárt, van valaki még egy olyan hülye idióta, aki egy ilyen kis konyhában nekiáll süteményeket sütni.

De ha már egyszer a cukiban most nem dolgozhatok, mert ha igen, akkor meg nem állok, akkor emelem a tepsiket, tolom a kocsikat, s állok egész nap, meg gyúrok, nyújtok, így kénytelen vagyok magam lenyugtatására itthon termékennyé tenni magam, vagyis úgy csinálni, mintha dolgoznék..ehhez rohadtul értek!

Ha egyszer lesz egy házam, márpedig abból kiindulva, hogy inkább kétszer adok, mint kérek, sosem lesz, akkor külön konyhaszigetet akarok! Igen, nem szeretnék, ezúttal akarok!

Kezelt tölgyfa felülettel, mellette sámlival persze, ahova a kislányom majd felállhat, felette logó rézedényekkel, nagy fiókokkal, keresztszemes konyharuhákkal - ezek elkészítését, azt hiszem Napocska barátnőmre bíznám, lekenyerezve egy tálca krémessel -, zsaluzott ablakon belibbenő napfénnyel, az ablakokban fűszernövényekkel.

Szájenszfiksön!

Mindenesetre az biztos, ott tudnék csak igazán kupit csinálni, ott élvezném is a lisztes felmosást, meg főként a nagy helyet, ahol nyújtani tudok.

De most nem nyújtok. Legfeljebb keverek. A fejemben mindig valami újat. Egy receptből elveszek, egy másikhoz hozzáadok. Aztán, hogy belőle mi lesz, az abból derül ki, hogy a kedves vendég a kukába hajítja vagy visszajön, "nincs már?", vagy "mikor lesz még?"

Én bevallom, ezeket a kérdéseket szeretem jobban, mert akkor legalább tudom, van értelme kidobni egy-egy félresikerült darabot, ha mégis sikerül legközelebb!

De basszus, azért néha csak visszavágyom a kis cukrászműhelyembe, ahol most más "garázdálkodik"! Oké, ott csak rozsdamentes az asztal, meg márvány, a sütő ipari, s a falakról legfeljebb a tortakeretek és karikák lógnak a habverőkkel egyetemben. A nyarat csak légkondival lehet elviselni, zsalut az ablak még álmában sem látott, a fűszernövény meg konkrétan kirohadna a fémes víztől. De mégiscsak van hely!

Itt meg kérem...

Na, de sebaj, holnap megérkezik az új, mindent tudó, szuper robotgépem!

Igaz, azon még nem gondolkodtam, hogy újabb helyet vesz el, de piros lesz, mint a kávéfőző, vagy a négy szeletes kenyérpirító kérem! Kell ennél több?

..egy kis helyet kérnék a Kismamának.. :) 

Korai nyár

Imádom én ezt a teraszosdit!

Napok óta szinte nyár van. Hétágra süt a nap, finom szellő kering körbe és éled a természet! Meg én is.

Már pont azon gondolkodtam, hogy fogok egy kis színt összeszedni? Olyan fehér vagyok, hogy Alaszkán még egy bundában is elvesznék, arról nem is beszélve hiába a mínusz kilók, szalmát legelő jól lakott tehénnek érzem magam!

Szolárium kilőve.

Próbálkoztam annak idején vagy tucatnyi barnító krémmel, spray-vel, meg mit tom én mi féle cucokkal, de azon kívül, hogy iszonyatos büdös volt mindegyik, még szabályosan sárgára is színezett. Ha meg kopni kezdett, kb úgy festettem, mintha egy hétig a homokozóban játszottam volna, de csak a cicamosdásig jutottam volna el.

Aztán voltam befújós barnítón is, aminek az első napját élveztem a legjobban, mert olyan barna voltam fürdés előtt, mint egy kreol bőrű magyar néger, s ha a tükörbe néztem elolvadtam a gyönyörtől, hogy hogyan is lehetek én ilyen vékony, meg eszméletlen jó csaj, de aztán csak le kellett mosni a savanyú igazságot, aztán visszatért a tükörbe a jó öreg Virág.

R-go, nem vált be egyik sem..

De ez a tavaszi napsütés a legjobbkor jött!

Végre nem kell Haushka barnakrém, meg kevert arcpúder, kifekszem egy órácskára hasra meg hátra, aztán máris olyan a bőröm, mint a napsütötte Toszkána!

Ilyenkor be sem kívánkozom a szobába, ahol valószínű egyből elmenne a kedvem a fotelban halomban heverő vasalni valótól, de most nem akaródzik neki állnom. Különben is, a vasalódeszka be van fogva, most éppen íróasztal, mivel a sok könyvelési anyagtól már a másik, eredeti funkcióját tekintve is asztal, roskadozik. Tele van pakolva bankkivonatokkal, terminál szalagokkal, meg az én sóhajaimmal, hogy mikor lesz már vége? Majd ha esik, szerintem..

Arra még volt kedvem, mert általában arra mindig van, hogy bedobjak két paleo piskótát sülni. Most pedig annak az illata lengi körül a napágy fémkeretjét, hát nem csodálatos?

Délután még, mint egy jó házitündér kiteregetek egy mosást, összedobok egy csokis és epres sütit, és pörögve - na, jó, ez nagyképűen hangzik -, mint a búgó csiga, összedobok valami hideg vacsit. Talán a szemetet is leviszem, de most még heverek kicsit a napon, bedobom a relax tengert és határozottan azt képzelem, odalent az autók helyett az óceán veri hullámait!

Már megint meg kell állapítsam, minden jó és minden szép :)

Sisterhood

Pályáztam.

Gondoltam, mi a fenét tudnék én megint írni egy olyan témában, amihez gyerek kell..

A terv megvolt, hogy lesz, meg az akarat is. Rajzolni is szépen tudok, tortát is csinálok bármilyen babásat, de bocsánat, szülni eddig még nem sikerült..

Ez van, ha az ember elvileg meddő.

Aztán ketten is addig nyüstöltek, hogy csak megírtam az én verzióm, vagyis azt, hogy nincs. S azért mert nincs, ne tessék kirekeszteni, hadd legyek én is legalább oly hasonló tagja a társadalomnak, aki képes kifáradni és szabadságot akar.

Megírtam.

Aztán megkaptam a meghívót is, s mivel már jó ideje nem látogattam a klub köreit, meg amúgy is jobb kedv lévén ki akartam mozdulni, nem hátrányként említve, hogy az ember ilyenkor kicsípi magát, elmentem.

Na, ide nem vettem fel végül magassarkút ugye, meg a romantikus ruhát sem :)

Szépen sorban hallagattam a szebbnél szebb írásokat, tapsoltam lelkesen, meg jókat hahótáztam.

Aztán amikor az én írásomnak a címét bökték ki, legörbült a szám.

Bevallom, 40 év ide vagy oda, meghatódtam. Még jó, hogy az én írásom volt, mert így ismertem, s legfeljebb csak a feléig bőgtem. Nem magam miatt, csak fura volt hallani saját írásom, a bennem lapuló nehéz gondolatokat, s tudni azt, már mások is belém látnak. Nem kicsit.

Mire a színpadra kellett lépni, már összeszedtem magam, de Rácz Zsuzsa szavaival élve, mint az albán szamár, úgy bőgtünk mégis.

Arról nem is beszélve, bőgött ott mindenki, és ugye akkor én már tudtam, dobog bennem Valaki, ami abban a pillanatban a legnagyobb bőgésre adta az okot.

Szóval így nyertem én az újdonsült Sisterhood díjat, meg vele egy szép estét, újabb barátokat, s a tudatot, a múlt lehet akármilyen, nem lógok ki a sorból, s lesz belőlem is Anya, aki majd jól meg is tudja a magyarok istenét :)))

http://www.terezanyu.hu/projektek/terezanyu-palyazat/terezanyu_palyazat_2016/kell_a_nonek_kimeno/kis-virag-lolab/

https://m.youtube.com/watch?v=hZUK1ODUilA