Számok

Mindig mókásnak találom, hogy sosem tudom pontosan hány hetes is vagyok. Minden egyes orvosi vizsgálatnál változik a dolog.

Persze itt sem vagyok egy egyszerű eset.

Ha megkérdezik, mikor volt az utolsó mensim, és rávágom augusztus 18, rendszerint lecsúszik az orra a szemüveg. 

- Akkor - válaszolom széttárva karom.

- Akkor ezt hagyjuk - majd szünet 

- Mikor kezdődött a stimuláció? - hangzik a következő kérdés.

- Február 13.

- És a leszívás? 14 nap után ugye?

- 10. 

- Remek... - ekkor ilyenkor naptártekergetés, fejvakarás, és akkor egy kb.

Aztán mindig a méretek alapján mondják meg a tutit. Két hete 10,6, rá 10 napra 11,2, most csütörtökön 11,6.

Próbálom érteni, de nehéz.

Valójában mindegy, az a lényeg, hogy van, hogy szépen növekszik és egészséges. Most éppen jobban hasonlít egy UFÓra, mint egy papagájra.. Haladunk..

Aztán lassan jön a genetikai UH, amivel újabb kihívás elé néztem, mivel már két hét múlvára nem volt hely. Oké, kérdeztem, akkor mit is csináljak, előtte egy héttel korai, utána kettővel meg már késő, de könyörgöm, ha most mondták, hogy oké vagyok, mégis mikor jelentkezzek? Az első pozitív tesztnél?

Mondtam, oké, oldjuk meg valahogy, mert a vizsgálat kell és kész, én pedig most vagyok időben, nem akkor, mikor ők akarják..

Végül két részre osztottunk engem, vagyis három nappal korábban mégiscsak begyömöszöltek valahogy - célszerű olvasni valót vinni majd magammal, ezt már most vágom -, majd hat napra megcsinálják a P.tesztet is.

Nem kellett sokat tanakodnom magammal, hogy ne a hasbaszúrás mellett döntsek, nem akarok én véletlenül sem beleesni abba az 1%-ba, főleg, hogy a kortörténetemből fakadóan rendszerint beleestem azokba a bizonyos százalékokba...

Az ember ilyenkor már nem kockáztat, semmit. S valójában sosem fogom megérteni, ha egy vérvétel elegendő a különböző genetikai betegségek kiszűrésére, miért kényszerítik bele anyák, nők ezreit a bár ingyenes, mégis kockázatos és borzalmas lelki traumával járó magzatvízvételi próbára?! Mert ez az. Ott az esély, hogy nem sikerül. A magzatburok sérül, a bébi belenyúl a tűbe, s mindezt egy anyának végig kell néznie..

Már annak idején tudtam, nem fogom vállalni. Most már el sem gondolkodtam rajta, mert ahogy a Motyogi beszélni kezdett róla, azonnal ingatni kezdtem a fejem. Levágta, abba is hagyta.

Aztán átbeszéltük a gyógyszerek csökkentését, s végre örömmel konstatálom, fogy a napi mennyiség!

Ez már a csökkentett adag kérem, ne tessék elszőrnyűlködni, mutatok én majd különbet is, de ez kell és kész! Én pedig nem számolom, nem kérdezem, azt nézem, szép színesek, mégha a doboz retró hangulata, amit muszáj volt a kisebbről nagyobbra cserélnem, ront is az összképen!

Persze ezek jobbára vitaminok, igaz, van némi hormon is, de most már lassan, naponta leépítve csökkentem őket, elfogyni sosem fognak.

Az anyagi vonzatáról jobb nem is tenni említést, de kéthetente, mikor eljövök a gyógyszertárból, úgy nézek ki, mint a filmekben a nagy papírzacskóban bevásárló amerikaiak, amiből jelen esetben nem a bagett lóg ki, hanem egy-egy gyógyszeres doboz..

S mire napok után ennek a bejegyzésének a végére értem, jelentem 12.2 hetes vagyok, a pocak növekszik, a gyógyszeradag csökken, én pedig, nem! még nem hízok! :) igaz, a kajálás számomra új dimenziókba ért, de erről majd máskor :))