Nyavajgás

Nos, miután meggondoltam magam, hogy kivessem nyikhaj testem az emeletről - már csak azért is, mert sok értelme nem lett volna, legfeljebb a lábam töröm..gyógyulásnak indultam.

Volt egy jó pár nap, mikor valóban feladni készültem azt, belőlem lesz még normális, egészséges némber, de aztán ezeknek is vége lett. Látni kezdtem a fényt az alagút végén, s főleg miután a dokim megnyugtatott, nem hiába zavartam szabadsága idején, elvégre tényleg tökéletesen undorítóan néztem ki,  s nem csak nyavajogtam, hogy itt fáj, ott fáj, én is megnyugodtam, nem vagyok annyira nyápic senki, s felmentettem magam a sírás szégyene alól. 

Az hogy hányok, vagy rosszul vagyok, esetleg nem tudok felállni vagy éppen enni, hogy szétszakad a fejem, viselem, tűröm és elfogadom, de az a fájdalom, amiben részem volt jó pár napig, megviselt. Sorra kaptam be a fájdalomcsillapítókat, ami miatt persze a gyomrom is kikészült kicsit, de nem sokat értem velük, legfeljebb csak ennyit. 

De kaptam három hét "kimenőt" a dokimtól, hogy kicsit csillapodjak - na, nem eszem vesztve őrjöngtem, itt nem erre kell gondolni! -, hogy kicsit lemenjem a gyulladás, és kicsit szebb színben lássam a világot. 

Pedig én mondtam neki, amit lát, az nem is durva, volt hogy éjjel is arra keltem a sebeimből szinte folyik a genny és a vér, reggel mozgatni sem tudtam a nyakam, de ő váltig állította, higgyem el, ez így is durva, s bevallása szerint ilyen heves reakciót még ő sem látott.

Hurrá! Újabb kivételes esete vagyok az orvostudománynak!!! 

A három hét pihenőnek vége, s most újabb három hèt kezelés következik..

Valahogy már nagyobb kedvvel megyek elébe, bízva abban, kisebb lesz a reakció, s hogy nem költözünk magasabb lakásba sem. Addig végigcsinálom, újra kezdve a 160 grammos diétát is, meg az ötletet, hogy le kellene fogyni, s ezt bízom benne, nem vetem el hamarosan..

Két hányás között majd beiktatok egy kis speedet, meg használatba veszem az itthoni táblázatokat, melyek szerint 30 napos kihívás vár rám guggolásban, hasazásban, sőt kinéztem a közelbe egy Fitforma stúdiót is, oda is bemerészkedem!

S mivel a nyaralás februárra tolódik, addigra egészségileg tuti jól, arról nem is beszélve, hogy nőügyileg állat bomba nő leszek, s talán végre beleférek az évek óta doboz alján heverő ruhácskámba, melyet most még egy fotó erejéig sem tudtam magamra erőltetni..na, motiváció indul!

...bezzeg ha én lennék JLO, úgy lennék jó, ahogy vagyok.. :)

Esti

Fizikai fájdalom miatt ritkán sírok. Nem emlékszem, mikor volt utoljára.

De most fáj, csessze meg, s most bőgök, szégyen, nem szégyen. 

Várom a fájdalomcsillapító hatását, nem úgy, mint az éjszakát. Mert valószínű ma sem alszom sokat. Talán éppen annyit, amennyit eszek. Na, az se sok. Ha egy kevés le is csúszik a torkomon, a hányingerrel küzdök. Semmi nem kell. Még a jeges kávé sem, még a csipsz sem.

Délután aludtam három és fél órát, azt hiszem, az most hiányozni fog az éjszakából.

Szombat van. Rendszerint ilyenkor tetőzik a mellékhatás, nem is értem, mit nyavajgok, hiszen tisztában vagyok vele.

Nonó alszik. Egészen könnyen ment.

Olyan szép..nézem a kis ujjait, ahogy meg-megrándulnak, az apró kis testrészeit, milyen nyugodt. Milyen messze van még neki a Világ gondja! Nem is akarom, hogy elérje! Ráér még vele. Pedig úgy tud néha sírni, zokogni, mintha össze akarna dőlni minden.

Édes Kincsem! Néha ma sem hiszem el, hogy Ő az enyém..s hogy neki kellek. Igazán, akár a levegő. Minden nap ugyanúgy, nem kicsit és nem kevésbbé. Kár, hogy a szerelmek nem ilyenek..

Száraz a szám. Iszom valamit, aztán odakuporodom mellé, egészen szorosan, hogy érezzem az illatát, s aztán elérjen az álom engem is.

Holnap már vasárnap. Jobb lesz, tudom, s azt is, hogy jobbnak kell lennie.

De most még szar. És fáj. Most egy kicsit szégyen ide vagy oda, de sírok egy kicsit.

Titokban csak, semmi hiszti, meg aztán úgy sincs senki, aki megsajnálna, vagy átölelne. Olyan természetes, hogy erős vagyok. Kész röhej! Már gyengének lenni sem könnyű..

Energia

Nem értem, hogy van ennyi energiád.. mondta nekem nem először, ahogy kint ültünk a gangon két külön széken, mint valami két vén öregasszony életük derekán..

Néha én sem. Csak azt tudom, ha merülni kezdek lelkileg, ha már erőm vesztem saját erőmben és hitemben, akkor muszáj keménynek lenni, felállni akkor is, ha rohadtul húz az ágy, kinyújtózni, hiába fáj mindenem, edzeni menni, ha kedvem sincs hozzá, és végigcsinálni úgy a napot, átkozottul gyengén, elesetten, titokban sírva, de végig, mintha erőm teljében lennék, különben vége, különben feladom és úgy és annyira hagyom el magam, hogy aztán nem sikerül már a felépülés.. ezt pedig nem engedhetem meg.

Régen azért nem engedtem meg magamnak, mert még terveim voltak, most pedig azért, mert gyermekem van, aki ajándék lett nekem szegény ember Karácsonyán, aki a fényt adja a még most is létező árnyékországban.

A mai napot is úgy csináltam végig.

Miközben majd' negyven kilót cipeltem fel kétszerre több emelet magasra, eszembe sem jutott az, ami még reggel, hogy alig tudok kikelni az ágyból; fáradt vagyok, erőtlen, tele fájdalmakkal, éktelen sebekkel a testemen, égő, szúró érzéssel a gyomromban. De aztán rám nézett Nonó "én" szemeimmel és minden elpárolgott, minden ment újra, olyan természetesen és szépen, mintha nem lenne semmi sem.

Pedig van. Testem egész rendszerébe beleitta magát újra a rák. Most egy kicsit kegyesebb, de ugyanoly aljas formáját mutatja meg, én pedig felvettem vele a harcot. Tudom, hogy én leszek erősebb és megúszom pusztán gyógyszeres kezelésekkel, mert nem akarok sugarat. Az én sugaram itt fekszik mellettem, édesen alszik, nyugodt, kiegyensúlyozott. Boldog mosolya, mellyel minden nap megajándékoz, itt lebeg szemeim előtt.

Nem tudom, fogok-e aludni, hogy ma sikerül-e végre, vagy megint a fájdalom nyer teret, de most éppen azt érzem, amire akkor gondoltam, mikor Tündinek mondtam ott, a gangon, a széken ülve, akár egy vénasszony élete derekán, hogy holnap ha felkelek, bele kell magam vetni a dologba, a munkába, mindegy mibe, hogy el ne hagyjam magam. Mert azt nem lehet. S gyermekem miatt, nem is akarom...