''''

2016. július 10., vasárnap

Kaja

Tulajdonképpen semmit sem változtam e téren. A paradicsomos káposztát éppúgy utálom, mint eddig, s a spenótot sem eszem meg csak azért, mert babát várok.

Akkor kezdtem el sejteni, hogy megfoganhatott a bébi, mikor ki akartam tépni a hűtő ajtaját egy fagyi miatt. Mert az első gyermeknél is fagyis voltam, tök mindegy, hogy március volt..
Ezzel kapcsolatban most csak az a különbség, hogy nem ehetek orrba szájba fagyit, mert továbbra is számolgatni kell, meg figyelni - IR ugye -, legfeljebb nagy ritkán fér bele egy-egy "igazi", de inkább paleo vagy cukormentes. Ezekre meg ritkán fanyalodom..

Még kívánósnak sem mondhatom magam, leszámítva azt az egy esetet, mikor úgy keltem szombat reggel, "basszus, nekem most lángos kell!".
Szegény pára párom persze szedte össze magát, meg az alsógatyát, hogy magára rángatva szerezzen nekem egyet. Sajtos tejfölöset persze..egy nagyon kevés fokhagymával megkenve a szélén.
De aztán csak a teljes kiőrlésű croasannal volt kénytelen lehajtott fejjel hazakullogni, mert nem volt a környéken sehol.
Én pedig tök elfogadóan nem hisztiztem, konstatáltam a tényt, nincs, s maradt a hideg reggeli sonkával, zöldséggel. Igaz, másnap már konkrét tervvel álltam elő, irány Szentendre, meg a sikátor, nehogymá' ne egyek lángost csak azért, mert a környékünkön éppen nincs. Mert ha hegy nem megy, akko' Mohamed, ugye..
Be is toltam rendesen, s IR ide vagy oda, esküszöm olyan jól esett, hogy azóta is fáj rá a fogam..de csak ésszel!

Jut eszembe, volt egy másik alkalom is, az meg a halászlé esete volt KisVirággal. Pedig az is csak úgy tök természetesen tört rám, ami szerintem máskor is simán megesett velem annak idején, vagyis, hogy "halászlevet akarok!". Persze nem főzni, rendelni vagy venni, hanem a száz fokos melegben még ötven kilométert utazva egy piros-fehér kockás terítő mellett a lengedező fák hűsében bográcsból kikanalazni. Naná, hogy szekszárdi lévén gyufatésztával - ennyi belefér, úgy is kell a CH -, és természetesen belsőséggel.
De valahogy az sem jött össze, mert csúcsidőben érvén Velencére, nemhogy árnyék nem volt a teraszon, de még szabad lépcső sem, annyian voltak.
Ám Virág ott is erős volt és hősies, nem nyavajgott, elfogadta a tényt, hogy másik két restaurácia sem osztogatta teltház miatt nekem a jólétet, így beértem egy kisebbségi pecsenyével, ami igaz, kritikán aluli volt, de mit volt tenni, ennem kellett..ettem..

Valahogy érzetem én, ez a kívánós dolog nem akar nekem sehogy sem összejönni!
Mert ha éppen mégis úgy döntök, valamit márpedig most megkívánok, vagy nem elérhető, vagy számomra nem ehető.
Néha eljutok odaáig, hogy konkrétan magam örömére álljak neki sütni valami paleo vagy liszt és cukormentes "édességet", de tuti, hogy mire kész, nem kívánom..kétszer landolt a kukában ilyen sütemény, mert hetekig nem ettem meg, amiért valószínű Kata barátnőm a fejemet venné, mert azt megkapom, hogy neki meg nem sütök, ugye..

Pedig egy darabig nem is fogok, mert most éppen fél lábú vagyok..nesze neked  napocska, meg wellness, úszkálásról nem is beszélve, mert vagy négy hétig lábfejtől térdig vagyok bekötözve, két féle méretű fonallal 20 öltéssel összevarrva, amit az onkológián biztosítottak a biztosításom javára, s most már nem csak a bébi miatt sántikálok, ha éppen nyomja azt a bizonyos ideget a combomban, hanem egyértelműen látható, valódi okom van a bicegésre..

Viszont ez sokkal jobban megerősíti bennem azt a tényt, hogy nekem kijár a fájdalomdíj, vagy egy újabb lángos vagy egy halászlé formájában...
Lehet, hogy mégis kívánós vagyok?

...vagy csak éhes :)



2016. július 8., péntek

Mindennek ellenére..

Elmondhatom, hogy boldog várandósságom van.
Annak idején, nem tudtam elképzelni, az milyen lehet..az állandó aggódás, óvatosság és félelem. Aztán meg, hogy egyáltalán lehet-e még?
Most egyszerűen felszabadult vagyok, elégedett, s szabályosan élvezem, mikor érzem, mocorog bennem..

Haláli jó fej, mert ha nagyon kell dolgoznom, békén hagy, nem rúgkapál bennem, s nem követeli a csak neki szóló beszédeimet, a hangokat. De azt hiszem, mivel pontosan tudja, úgy is megdícsérem, még pluszban jó fej! Legfeljebb a kaja miatt kezd forgolódni..

Mióta megvan a pocaktámasz, a hosszú napok - mert most valahogy minden nap hosszabbnak tűnik, hiába rövidülnek lassan - sem tűnnek annyira szörnyűnek. Estére így nem nehezedik el a hasam, s nem érzem már azt délben, hogy legszívesebben hanyatt vágnám magam. Mert máshogy ugye feküdni nem tudok.. Na jó, oldalt esetleg. A balon. Mert a jobb esetben valahogy épp úgy nyomódik egy ér, hogy attól orgazmusom nem lesz, az biztos!
Utálom a politikát, de most oldalt kell választanom. Ez pedig tehát rendszerint a bal vagy a hát.
Has.. hát igen, egyelőre álom marad, főleg, ha nem sikerül rábírni Nonót, hogy gyorsan, de biztosan normál úton érkezzen..mert valószínű, az amúgy is belül tele hegekkel díszített méhem miatt császár lesz..

A másik a láb. Egyelőre elmondhatom, hogy nem vízesedem. Talán az elmúlt néhány nagy meleg napban fordult elő, hogy a szandál szíja kissé kötözött sonkát csinált a bokámból, de ennyi. Viszont úgy tudnak fájni, hogy simán elviselnék egy egész napos lábmasszírt, talpmasszázzsal egybekötve. Szájenszfiksön!

Azzal a kérdéssel, amit naponta legalább négyszer nekem szegeznek, meg nem tudok mit kezdeni; hogy bírod ezt a meleget?
Fogalmam sincs mit kellene válaszolnom, mert valójában semmi bajom a meleggel, legfeljebb éppen annyi, amennyi ezeddig is volt; ha meleg van, izzad az ember, ragad..és meleg van..

A kajával egyelőre nincs gondom, nincsenek evési rohamaim, legfeljebb néha, de azokat még sikeresen leküzdöm önfegyelemmel. A diétát is szépen csinálom - csak néha bűnözöm, de azt is csak szigorúan kiváltással, ami meg is látszott a legutóbbi terhelésen: 4,8 - 4,9 - 4,8
Még a doki is megdicsért, bár szerinte az eddig felszedett 5 kiló soknak bizonyul..
A védőnőm szerint ez tök normális, a nődokim szerint meg semmi probléma vele, mert az irodalomban írt 8-10 az annyira minimális, hogy jobb ha inkább több. Én meg nem vagyok botsáska amúgy sem, tudjuk..
Azzal sem nagyon jutok előre, hogy valaki azt jegyzi meg; jé, mekkora már a hasad!! Vagy a másik meg; megszültél már vagy benne van még a pocakban?

A 21.hetet értem el a méretek alapján, de nem érzem magam sem malacnak, sem jól fejlett tehénnek, igaz, vannak ruhák, amiket jó mélyre kell tennem, mert az én méreteimnek már nem felelnek meg. S jobb is, ha nem próbálkozom magamra rángatni őket, mert akkor biztos fordul a kocka, s legszívesebben darabokra törném a földig érő tükröt, hiszen akkor biztos hogy malacnak látom magam, vagy legalább is egy jól fejlett tehénnek.
De mit csináljak, ha a pocak nő, elvégre ez a dolga, szépen gömbölyödik - Nonó már kemény fél kiló -, s a melleim is hatalmasak - nem mintha eddig kicsik lettek volna -, és hát híztam, na.. 
Éppen tegnap vettem magamnak két új melltartót, s esküszöm vigyorral az arcomon jöttem ki az üzletből, persze nem az otthagyott összeg miatt, hanem mert végre nem tartom kalodában őket többet..
A bugyikkal más a helyzet, mert vettem egy kismamásat is, csak éppen nem tudom hordani, mivel két lépésenként a bokám felé veszi az irányt, pedig jó méretet vettem..

Vagyis leszámítva ezeket az apró dolgokat, valójában semmi bajom..
Ha nem fájna a lábam, ha nem kellene kerülnöm az előszobai tükröt, s nem ennék néha 30 deka dinnye helyett egy kilót, vagy ha nem érezném néha nehéznek a pocakom, amivel most már lapjával kell közlekednem a szűkebb helyeken, s nem csúszna fehérneműm a bokámig, nem mondanám, hogy áldott állapotban vagyok..
Mindezek ellenére most inkább legszívesebben vízben úszkálnék, mondjuk egy hófehér homokos tengerparton, lebegnék, hogy pihe könnyűnek érezzem magam, de attól is tiltva vagyok, nehogy összeszedjek valamit..a naptól meg pláne!
De erősen elképzelem, s hiába szeretnék delfin lenni, jelenleg nem vagyok más, csak egy édibéni tengeri boci...


2016. július 2., szombat

Tudom, tudom

Tudom, tudom, most másról sem szól az életem..
De szól, de most valóban ez az, ami leginkább foglalkoztat. Vagyis az a Valaki, aki még bennem lakik.

Még mindig ott tartok, hogy néha el sem hiszem. Csak mosolygok csendesen, ha Rá gondolok, beszélek a hasamhoz, ha végigsimítom, vagy csak úgy elkezd folyni a könnyem. De hát kérem, a boldogok is sírnak, nemde? :)

Tegnap voltam a kiegészítő, kötelező UH-on. Igen, tudom, tudom, már a múltkor kellett volna, de nem én csesztem el, hanem bent a klinikán, hogy csak egy időpontot kaptam..
Én meg úgy mentem - természetesen telve önbizalommal és boldogsággal, mint egy első gyermekes anyuka. Aztán ott meg azt várták el, hogy mindennel úgy legyek tisztában, mintha legalább háromgyermekes lennék..
De hát, tártam szét a karom, én két vizsgálatra kértem időpontot, azt' egyre adtak kérem, mit tom én, hogy külön nézik, azt ami szerintem egy kalap alá tartozik, itt vagyok, elcseszték, hát akkor tessék rendet tenni.
Azt' tettek.

Én meg mentem.
És végre láttam Nonókát sárgában is..
Először csak fortepan-ban találkoztunk, de már akkor lestem az egyre nagyobb körvonalait. Majd egy hirtelen képszünet, és ott volt..

És én bevallom hősiesen, elsírtam magam...
A boldogság apró könnyei buggyantak ki szemeimből, mert nem hittem el akkor sem, hogy valóban van, hogy aki folyamatosan mocorog bennem és néha éjszaka is felébreszt, létezik. Igaziból van, s nem csak elképzeltem magamnak. Emberből van..Hogy a múlt fájdalmai felszívódtak, a félelmek elpárologtak, s Ő ott van, itt bennem, az enyém, s félig egészen belőlem...

Kicsi Gombóc bennem, s egy kicsi a torkomban..talán mégsem múlékony dolog a boldogság..