''''

2016. október 17., hétfő

A csend mögött

Az érkező hidegfront kinek szülést, kinek magas vérnyomást hozott. Nekem ez utóbbit..
Vagyis még egyben vagyok, bennem a Kicsivel, aki már nem is olyan kicsi, mert elérte a 3kg-ot! A hely persze kisebb, nem csak ránézésre látszik, hanem érzem is, mert már minden mozgás erőteljes és látványos.

Mondjuk beszédem lassan amolyan "Királyi", mert dadogok sokszor a sok levegővétel miatt, ugyanis azt nem kapok...úgy lihegek, mintha lefutottam volna a fél maratont..hozzáteszem, sokszor úgy is érzem magam..

A mozgásom minden nőies ruha ellenére is igencsak medvés, lassan bedülöngélek minden sarokba, mintha málnás lenne, de egy biztos, szilárd, kitámasztott tárgyak, falak közelében sokkal biztonságosabban érzem magam..van mire támaszkodnom.

Az egyre gyakoribb jóslófájások miatt inkább elheveredek, s ha bent csak az ülőmunkáig sztahanovizálom is magam, délre szabályosan bebólintom az asztal lapját, az otthoni ebéd után pedig simán bealszom.

A kétnaponta esedékes CTG-nek szerencsére vége, a vérnyomásom a gyógyszerek hatására helyre állt, a libidómnak meg tök mindegy, mert a szexre még csak gondolni sem lehet, hozzáteszem, túl sok ingerenciám nincs is hozzá, mivel leülni is alig tudok, nem hogy aerobikozzak a takaró alatt.

Nagy a csend, ezt mondják, pedig élek, virulok, és az az igazság, hogy még mindig jól érzem magam, s minden "negatív" mellékhatás ellenére hálás vagyok minden percért, amit a Kincsem által megélhetek! Továbbra sem értem, minek kellene fájnia, miből kellene, hogy elegem legyen, s legfőképpen mitől kellene, hogy féljek..? Lehet én vagyok hülye, de az az igazság, a szülés minden mozdulatát várom, s meg akarom élni azt is, amiről más hallani sem akar..

Igen, azt hiszem PszichoÁgica fogalmazott a legjobban, olyan vagyok, mint egy tizenéves csacsogó kislány, aki csodálkozó, kiváncsi szemekkel tekint a világra, s annak minden pillanatát úgy éli meg, mintha a legszebb dolog lenne a világon..

Dehát nem az??! :))


2016. október 3., hétfő

Várlak

Ahogy ültem a váróteremben CTG-re várva, rájöttem, nem kell ide előadás az eddigi életemből tömeg előtt, hogy konkrétan zokogásba fulladjak, vagy egy újabb Bridget Jones film szülés jelenete, hogy bőgjek, mint az albán szamár, képes vagyok egy cikk, egy kép, egy zene hallatán spontán elsírni magam..
Ha pedig az én Kincsemre gondolok, aki még idebent mocorog, minden nélkül elérzékenyülök.
Csak ahogy megmoccan, ahogy reagál egy érintésre, egy mondatra, szóra, vagy ahogy rúg egyet - nem is értem, másnak ez hogy fájhat! -, eszembe jut minden küzdelem, minden verejték és régi fajdalom, eszembe az összes kín és szenvedés, minden perc, óra vagy éppen kiesett idő, hogy tudjam, már mindezek nem számítanak, hogy milyen egyszerűek innen a távolból! Legyintve gondolok rájuk, piha!!! mi is volt az nekem, hiszen itt van, itt dobog bennem az én Kincsem, a valóban legszebb dolog a világon, s minden szenvedés, könny és fajdalom megérte, mert hamarosan itt lesz, itt tartom a kezemben, s tudom, valóban csak nézni fogom, halkan, majd a kiságya mellett kuporgok. Lesem, ahogy némán alszik, ahogy piheg, s hogy majd évekig nem hiszem el, belőlem (is) van, az enyém (is), s hogy mennyire tud szeretni az ember..

Várlak, nagyon várlak már!
Most még kicsit maradhatsz, még rúgd szét a ház falát, ha úgy tetszik, ébressz fel éjjel, ha éppen ahhoz van kedved, mert ha kijössz, akkor sem lesz másként..tudom, ebben biztos vagyok, ahogy abban is az voltam, hogy egyszer megérkezel...