Már reggel éreztem odakint a teraszon, hogy a levegő hoz valamit. Friss volt, üde, kellemes és az első reggel, hogy nem lüktetett a derekam. Már ez is pozitív volt. A reggeli tejeskávé mellett felkúsztam a fészre és megnéztem, mi újság.. Ott láttam ezt a "21" napos bejegyzést.
Sosem voltam nagy nyavalygós, de valahogy az utóbbi időben elfáradt bennem valami, amit szeretnék, nagyon szeretnék kitörölni magamból.
Talán most eljött az ideje, s csatlakozva a kis csapathoz megkezdem magam is, hogy megvonjam magam miden olyan gondolattól, mely negatív, mely visszahúzhat, mely elvehet belőlem. Egyszer már sikerült, miért ne lenne ez most is így? :)
Már több, mint 5 éve, hogy egy egyszerű, ártatlan vizsgálat szembeköpött azzal, rákos vagyok. Megműtöttek, kibírtam. Fájt, de mégsi arra emlékszem, mennyit nevettünk a barátokkal a kórház folyosóján. Jött néhány kezelés, jó néhány napnyi hányás és rosszullét, túléltem. Hogy levágattam a szép hosszú hajam, azt is. Sok színes kendő van a világon! Erős akarattal, kemény munkával és mások számára sokszor hihetetlenül, de kigyógyultam. Mert mosolyogtam..
Néhány éve endometriózist diagnosztizáltak, miután már szinte, számomra ismeretlen okból, 30 napból 24-szer szétkapartam a falat, de azt is túléltem. Azt se tudtam, mi fán terem.. De kibírtam a műtétet, a csöveket, a több heti fekvést. Hogy kiszolgáltatott voltam, gyenge és nem tudtam dolgozni, épp azt tenni, amit szerettem, ami korábban is kimentett már. Túléltem. Mert mosolyogtam..
Aztán rá két hónapra, váratlanul - mert az ember minek figyeljen a fogamzásra, ha amúgy előtte sosem sikerült -, teherbe estem. Január eleje volt, mikor a tesztem full pozitív volt. Nem hittem el. Még ötöt csináltam, mire kimerítettem az otthoni készletet. Boldogság, öröm, csoda! Hát, ezért szenvedtem eddig..már értettem..
Túl voltam a 12.heti UH-on, rá két hétre már mosolygott a KicsiLány, aztán úgy döntött mégis, hogy egy héttel később elköszön. Visszament az Anyalok közé..
Darabokra szakadtam, mikor meg kellett szülnöm a mosolygós Kincsem. Hiába szenvedtem meg, nem volt gyermeksírás. Mintha kitépték volna egy részem. Fájt, leírhatatlanul. De mindig jött egy új nap, mindig volt másik, ami vitt előre. Túléltem, pedig meg akartam halni. Erősen kellett koncentrálnom, de a könnyek után mosolyogtam..
Épp a születésnapom volt, ugyanabban az évben, amikor újra pozitívat teszteltem. Rohantam a kórházba, izgulva, félve mosolyogva. Méhen kívüli terhességet állapítottak meg. Egy újabb endo miatt nem volt átjárható a petevezetőm, nem tért vissza hozzám..
Ott sírtam el magam először orvosok előtt. Összeomlottam, de tudtam, tovább kell mennem. Mentem is. Újabb műtét. Túléltem. Októberben bejelentkeztem a Kaáliba. Májusra kaptam időpontot. Sóhajtottam nagyot, de várni kezdtem. Az orvosok aztán közölték velem, és pontosan tudtam majd' 40 évesen, annyi időm nincs..
Dolgoztam, hogy túléljem. Ezt és azt a tudatot, hogy ha én lennék Éva, kihalna az embriség, mert nincsenek petevezetőim többé.. Túléltem. Iszonyú nehezen, de mosolyogtam..
Most itt vagyok. A második lombik előtt, mert az első nem sikerült.
Nem voltam felkészülve rá lelkileg, úgy hiszem.
Most ezen dolgozom.
Azért is álltam be közétek. Mert még élek, s valamiért ezen az úton kell végigmennem. Mert mosolyogni szeretnék újra épp oly felhőtlenül, s nem hinni abban, az elmúlt évek fájdalmai kivettek belőlem valamit; az őszinte mosolyom. Mert álarcokkal élni megtanultam.
Ha rámnéznek, azt mondják, szép vagy, és okos, azt csinálhatod, amit szeretsz, és abban jó vagy. Megfordulnak utánad a pasik, jó alakod van, irigylésre méltó az életed, a kitartásod. Hogy szerencsés vagy, és hogy neked könnyű..
Most mosolygok...Igen, az.
Nem panaszkodom. Nincs miért. Vannak végtagjaim, van mit ennem. Van munkám, ami csak az enyém, s vannak barátaim, akik mellettem állnak, akik itt voltak a legnehezebb pillanatokban is. Van családom, van erőm és Boldogságom. Van mosolyom, vannak terveim, s legfőképpen hitem.
Nem panaszkodom, hiszen így vagy úgy, de az Élet szeret...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése