Nyavajgás

Nos, miután meggondoltam magam, hogy kivessem nyikhaj testem az emeletről - már csak azért is, mert sok értelme nem lett volna, legfeljebb a lábam töröm..gyógyulásnak indultam.

Volt egy jó pár nap, mikor valóban feladni készültem azt, belőlem lesz még normális, egészséges némber, de aztán ezeknek is vége lett. Látni kezdtem a fényt az alagút végén, s főleg miután a dokim megnyugtatott, nem hiába zavartam szabadsága idején, elvégre tényleg tökéletesen undorítóan néztem ki,  s nem csak nyavajogtam, hogy itt fáj, ott fáj, én is megnyugodtam, nem vagyok annyira nyápic senki, s felmentettem magam a sírás szégyene alól. 

Az hogy hányok, vagy rosszul vagyok, esetleg nem tudok felállni vagy éppen enni, hogy szétszakad a fejem, viselem, tűröm és elfogadom, de az a fájdalom, amiben részem volt jó pár napig, megviselt. Sorra kaptam be a fájdalomcsillapítókat, ami miatt persze a gyomrom is kikészült kicsit, de nem sokat értem velük, legfeljebb csak ennyit. 

De kaptam három hét "kimenőt" a dokimtól, hogy kicsit csillapodjak - na, nem eszem vesztve őrjöngtem, itt nem erre kell gondolni! -, hogy kicsit lemenjem a gyulladás, és kicsit szebb színben lássam a világot. 

Pedig én mondtam neki, amit lát, az nem is durva, volt hogy éjjel is arra keltem a sebeimből szinte folyik a genny és a vér, reggel mozgatni sem tudtam a nyakam, de ő váltig állította, higgyem el, ez így is durva, s bevallása szerint ilyen heves reakciót még ő sem látott.

Hurrá! Újabb kivételes esete vagyok az orvostudománynak!!! 

A három hét pihenőnek vége, s most újabb három hèt kezelés következik..

Valahogy már nagyobb kedvvel megyek elébe, bízva abban, kisebb lesz a reakció, s hogy nem költözünk magasabb lakásba sem. Addig végigcsinálom, újra kezdve a 160 grammos diétát is, meg az ötletet, hogy le kellene fogyni, s ezt bízom benne, nem vetem el hamarosan..

Két hányás között majd beiktatok egy kis speedet, meg használatba veszem az itthoni táblázatokat, melyek szerint 30 napos kihívás vár rám guggolásban, hasazásban, sőt kinéztem a közelbe egy Fitforma stúdiót is, oda is bemerészkedem!

S mivel a nyaralás februárra tolódik, addigra egészségileg tuti jól, arról nem is beszélve, hogy nőügyileg állat bomba nő leszek, s talán végre beleférek az évek óta doboz alján heverő ruhácskámba, melyet most még egy fotó erejéig sem tudtam magamra erőltetni..na, motiváció indul!

...bezzeg ha én lennék JLO, úgy lennék jó, ahogy vagyok.. :)

Esti

Fizikai fájdalom miatt ritkán sírok. Nem emlékszem, mikor volt utoljára.

De most fáj, csessze meg, s most bőgök, szégyen, nem szégyen. 

Várom a fájdalomcsillapító hatását, nem úgy, mint az éjszakát. Mert valószínű ma sem alszom sokat. Talán éppen annyit, amennyit eszek. Na, az se sok. Ha egy kevés le is csúszik a torkomon, a hányingerrel küzdök. Semmi nem kell. Még a jeges kávé sem, még a csipsz sem.

Délután aludtam három és fél órát, azt hiszem, az most hiányozni fog az éjszakából.

Szombat van. Rendszerint ilyenkor tetőzik a mellékhatás, nem is értem, mit nyavajgok, hiszen tisztában vagyok vele.

Nonó alszik. Egészen könnyen ment.

Olyan szép..nézem a kis ujjait, ahogy meg-megrándulnak, az apró kis testrészeit, milyen nyugodt. Milyen messze van még neki a Világ gondja! Nem is akarom, hogy elérje! Ráér még vele. Pedig úgy tud néha sírni, zokogni, mintha össze akarna dőlni minden.

Édes Kincsem! Néha ma sem hiszem el, hogy Ő az enyém..s hogy neki kellek. Igazán, akár a levegő. Minden nap ugyanúgy, nem kicsit és nem kevésbbé. Kár, hogy a szerelmek nem ilyenek..

Száraz a szám. Iszom valamit, aztán odakuporodom mellé, egészen szorosan, hogy érezzem az illatát, s aztán elérjen az álom engem is.

Holnap már vasárnap. Jobb lesz, tudom, s azt is, hogy jobbnak kell lennie.

De most még szar. És fáj. Most egy kicsit szégyen ide vagy oda, de sírok egy kicsit.

Titokban csak, semmi hiszti, meg aztán úgy sincs senki, aki megsajnálna, vagy átölelne. Olyan természetes, hogy erős vagyok. Kész röhej! Már gyengének lenni sem könnyű..

Energia

Nem értem, hogy van ennyi energiád.. mondta nekem nem először, ahogy kint ültünk a gangon két külön széken, mint valami két vén öregasszony életük derekán..

Néha én sem. Csak azt tudom, ha merülni kezdek lelkileg, ha már erőm vesztem saját erőmben és hitemben, akkor muszáj keménynek lenni, felállni akkor is, ha rohadtul húz az ágy, kinyújtózni, hiába fáj mindenem, edzeni menni, ha kedvem sincs hozzá, és végigcsinálni úgy a napot, átkozottul gyengén, elesetten, titokban sírva, de végig, mintha erőm teljében lennék, különben vége, különben feladom és úgy és annyira hagyom el magam, hogy aztán nem sikerül már a felépülés.. ezt pedig nem engedhetem meg.

Régen azért nem engedtem meg magamnak, mert még terveim voltak, most pedig azért, mert gyermekem van, aki ajándék lett nekem szegény ember Karácsonyán, aki a fényt adja a még most is létező árnyékországban.

A mai napot is úgy csináltam végig.

Miközben majd' negyven kilót cipeltem fel kétszerre több emelet magasra, eszembe sem jutott az, ami még reggel, hogy alig tudok kikelni az ágyból; fáradt vagyok, erőtlen, tele fájdalmakkal, éktelen sebekkel a testemen, égő, szúró érzéssel a gyomromban. De aztán rám nézett Nonó "én" szemeimmel és minden elpárolgott, minden ment újra, olyan természetesen és szépen, mintha nem lenne semmi sem.

Pedig van. Testem egész rendszerébe beleitta magát újra a rák. Most egy kicsit kegyesebb, de ugyanoly aljas formáját mutatja meg, én pedig felvettem vele a harcot. Tudom, hogy én leszek erősebb és megúszom pusztán gyógyszeres kezelésekkel, mert nem akarok sugarat. Az én sugaram itt fekszik mellettem, édesen alszik, nyugodt, kiegyensúlyozott. Boldog mosolya, mellyel minden nap megajándékoz, itt lebeg szemeim előtt.

Nem tudom, fogok-e aludni, hogy ma sikerül-e végre, vagy megint a fájdalom nyer teret, de most éppen azt érzem, amire akkor gondoltam, mikor Tündinek mondtam ott, a gangon, a széken ülve, akár egy vénasszony élete derekán, hogy holnap ha felkelek, bele kell magam vetni a dologba, a munkába, mindegy mibe, hogy el ne hagyjam magam. Mert azt nem lehet. S gyermekem miatt, nem is akarom...

Mellesleg

Ezer éve. Na, jó nem, csak lassan két hónapja..

Közben meg elkezdtem a Gyerünk anyukám 2.0-t, még mindig heti 2 Kanga, persze Nonóval, hiszen kell a közös program nem csak a szőnyegen, ugyanennyi Speed - egyre jobban megy tényleg! még próbáltam is lekenyerezni az edzőm egy mentes epres tortával, hátha kevésbbé kínoz, de az az igazság nem hatotta meg..míg édesen nevetgél Nonóval, addig mosolyogva ráhúz egy kicsit, már esküszöm arra is képes, hogy a szemével tekerje azt a szart...de ezek mellett lelkesen eszem a Bocsi Vikit, és fejlődünk. Mindketten.

Nonóm fél éves lett, kúszik a Drágám, fel is ült már, igaz, néha instabil és bedől nem csak a málnásba, hanem a konzolasztal két lába közé, na, abból lett az első sebe a fején, de katona dolog, a VUK dala gyorsan segített lefolytatni a krokodil könnyeket. Két fogacska kint, esszük a gyümölcsöt, zöldséget, pudingot, kekszet, és persze a kiflivéget, ami legfeljebb csak arra jó, hogy jól összemorzsázunk mindent.

Zsebporszívót nem árulnak...?

Rohan az idő. Rólam pedig leolvadt 8 kg, sok-sok mínusz centi, de valahogy mégsem érzem magam jobban.. most éppen az undor meg a hányás határán vagyok, minek tagadjam, s hiába kerültem közelebbi barátságba a tükörrel - egyre többször maradok előtte egy percen túl! -, valahogy sehogy sem jó semmi sem :(

Miután megannyi dolgot letudtam magam mögött, bizony elhatároztam, az utolsó vizsgámat elhalasztom, s inkább ezt a négy napot a pihenésnek szentelem, mert egyszerűen elegem van, s mert nekem ez a négy nap lesz a nyaralás. Azt pedig, hiába eminens diák révén, nem vagyok hajlandó tanulással tölteni..

Igaz, napra nem mehetek, szigorú orvosi javaslatra, meg hát ugye elkerülve a sugárkezelés lehetőségét, mint megoldást, maradt a fedett wellness..

Ezzel még nincs is semmi baj, hiszen van tűréshatárom, fegyelmem meg végképp, a baj itt a fürdőruha vásárlással van/volt.

A régiek közül, itt főleg a kismamás tankinikre gondolok, mert a bikini szezon nekem még fényévekre van, egyik sem jó. Mellben legalább is..

Hiába nem szoptatok már, mert nincs miből, mellem az bizony van, csessze meg, nem is kicsi..azt hiszem, erre mondják, hogy "hű ba..d meg" kategória..ha feltűzöm a hajam, határozottan egyenként nagyobbak, mint a fejem..s nem is értem, mert már nem az F kategóriát taposom, hogy ennek ellenére miért olyan bődületesen nagy, hogy nem találok rá egy normális fürdőruhát.. ami jó lentebb, s az a negyvenes méretbe egészen jól belepasszol, az felül nem hogy kibuggyan, de szó szerint kifolyik...ami fentebb jó, az legalább a 46-os méret, az meg lent lötyög. De hogy a wellnesst ne dobjam kukába ilyen piszlicsári ügy miatt, kénytelen voltam a nagymama osztályon válogatni...

Mondanom sem kell, elég szarul érzem magam. Próbálom élvezni az árnyékot, a fiamat, meg a hűs jeges kávét, de néha arra gondolok, ideje elkezdeni spórolni egy jó dokira, aki szépen visszaadja nekem az eredeti méreteimet majd, ha nem vesz visszább ez a két mocsok idefent! ...megnyugtatna valaki, hogy ez nem marad igy???!!!

Na, megyek, magamra rántom a jó vaskos fürdőköpenyt, s inkább lubickolok egyet Nonóval, aki úgy élvezi a pancsit, mint én annak idején..azt hiszem, ki sem lehet majd Őt szedni a vízből, a remegő lila szája és szétázott bőre ellenére sem.. :)

Gyerünk anyukám!

Mint ahogy korábban említettem, van itthon tükör. Jó nagy, olyan földig érő, hogy szakadjon meg! S mivel rendszerint szeretem magam megnézni benne, hogy festek, kénytelen vagyok azzal is szembesülni, hogy igen szarul..

Tök mindegy, mit veszek fel, még a zsákban is zsákba macska vagyok, jobb ha nem vetkőzöm neki.

Persze ahhoz rettenetesen értek, hogy magamat a sárga földig lehúzzam, de inkább alá sikerül..ehhez hozzájárul, hogy nem igazán érzem magam jól a bőrömben, de hogy is érezhetném magam 9 hónapnyi fizikai leszedálás, majd 4,5 hónap szülés utáni vegetálás után?

Na, most, egy ilyen tükör előtti elséta, s abszolút direkt fél szemmel csak, de tükörbe sandítás után rájöttem, borzasztó, amit látok. Ezen az sem segített, hogy körbe fotóztam magam, ráadásul minden irányból, hátha valahonnan jobban tetszek, de az az igazság, csak annál szarabb lett a helyzet.. felülről nem fotóztam, pedig talán azzal jártam volna a legjobban, úgy legfeljebb csak a melleim rontották volna az összképet, viszont arra mindenképpen jó volt ez az önmagammal történt szörnyű szembesítés, hogy itt az ideje elkezdeni mozogni..

Be is jelentkeztem speedre, hogy kezdjünk valami könnyedebbel, s jól meg is fenyegettem az edzőm, ismerve kíméletlen módszereit, hogy többet nem kap a hétnyelvű csokitortámból, ha nem vesz vissza a szadóból..hatott, mert ésszel csavargatta a gombokat, éppen csak zizegtem, viszont másnap örömmel konstatáltam, vannak még izmaim valahogy jó mélyen bennem, de léteznek!

A másik amire rászántam magam a "Gyerünk anyukám" program, úgy is éppen most indult egy új, szülés utáni helyreállító kurzus! Az első harminc perces pilates óra után rájöttem, jól van, szépen lassan haladni fogunk, mert ettől is fájt mindenem! Közben beütött a jó idő is, így a babakocsival is róvom a kilométereket, de legalább már egy több órás séta után nem fáj a csipőm!

Egy ilyen séta alatt kiszemeltem egy iskola futópályája melletti külső konditermet, jól kitaláltam persze, hogy ott is lenyomok majd pár gyakorlatot,  s nyárra olyan szép és fitt leszek, mint soha leánykoromban! Még nem jutottam el oda...

Aztán, hogy még teljesebb legyen a siker, elkezdtem a "Bocsi Viki" programot is, mostantól abszolút tudatos leszek a táplálkozásomban is kérem, bár korábban rendesen kikupáltam magam az IR diéta terén, próbálom is tartani, mondom, csak próbálom, mert valahogy még most is képtelen vagyok ötször enni egy nap, örülök neki, ha három étkezés jut!

Na, most..úgy vélem, ezek ismeretében egész jó úton haladok a régi Virág forma felé, de majd meglátjuk úgy két hónap múlva, mi az eredmény..

...addig pedig próbálom elkerülni a nagy tükröt, főként az odasandítást, s kicsit jobban megbékèlni önmagammal, hátha nem is olyan vészes a helyzet, mint azt én jelen pillanatban gondolom!! 

Hat, akkor gyerünk :)))

Nagykövet

Az van, hogy most nem menstruálok. Most "szoptatok", illetve teljes erő és mellbedobással fejek. Még mindig. Persze feladhattam volna, de most komolyan, én lennék akkor? Nem. Virág küzdő típus, még egyszer mondom, küzdő és nem mazoista! 

4,5 hónapja minden nap 5 alkalommal veszem elő a dupla pumpás pompás sárga bérelt gépet, és nekiesem - uram irgalmazz! - immár F-es méretű melleimnek, hogy kiszívjam belőlük a gyermek napi menüjét! Lelkesen teszem, félre ne értessék, még akkor is, ha fárasztó, főleg éjjel, ha fájdalmas, ha unalmas, s legfőképpen időigényes..

De hogy ettől vagy mástól, de egyelőre nem menstruálok. Nincs havi vérzés, s ami a legfontosabb, nincs fájdalom.

Szerencsére jó régen volt..

Talán azért is vagyok ilyen lelkes, mert kicsit para van, hogy megint fájni fog, vagy inkább, hogy az endo megint visszajön..

Eszembe jutott az is korábban, ha eljön az ideje, inkább kivetetem a petefészkeimet, csak ne..de most màr tudom, ez sem megoldás. Mert ennek a betegségnek a sejtjei éppúgy terjednek, mint a rák, s éppoly gyorsan. Felkúsznak, átterjednek olyan szervekre is, melyek édes messze vannak a petefészektől, a méhtől..

Igen, egyre többet foglalkoztat ez a téma, mert nem vagyok beszari, de ettől az izétől mégis tartok. Gyűlölöm az endometriózissal járó fájdalmat, tehetetlenséget, depressziót, élhetetlen létet! Gyűlölöm a vele járó sírást, kilátástalanságot, a sok gyógyszert és az újabb reménytelen reményt, hogy vége lesz..

Ez így kevésnek tűnhet, pedig így összességében baromi nehéz dolog. De persze ezt csak az tudja, aki átélte már. De aki még nem élte át, annak bizony nem kívánom, hogy így is legyen..

Vannak orvosok. Sajnos még nagyon kevesen, akik akarnak segíteni, próbálnak és talán tudnak is. Azon vannak, hogy megszabadítsanak, hogy élhetővé tegyék a hétköznapokat, de legfőképpen megértenek. Pedig pasiból vannak! De ők nem titulálnak hisztis picsának, nem röhögnek a hátunk mögött, hogy "na, mivan megvan??", s nem is igazán betegként tekintenek ránk, hanem amolyan partnernek, akivel együtt akarják megoldani ezt a betegséget!

Az én orvosom ilyen..merem állítani, hogy azon az úton van, hogy az Ő neve is azon pár név között szerepeljen, akik megmentői a női nemnek, akik azon vannak, hogy feloldjanak minket az endometriózis fájdalmas, gyilkos, fojtogató ölelése alól..

Mert az én orvosom ilyen. S neki köszönhetem, hogy megszabadultam a napi rutinként jelentkező fájdalomtól, attól a rettegéstől, hogy csak ez marad s nem lehet gyermekem..neki köszönhetem, hogy nem így lett, mert van. S mindazért, amit értem, amit eddig másokért tett, idén jelöltem Az endometriózis Nagykövete címre.

Hiszem és tudom, hogy másokat is megszabadít, másokat is felszabadít ettől, a nyugodtan mondhatom, kíntól!

Bízom benne, díjat nyer. S ha mégsem, úgy vélem, több száz nő tudja már, az én orvosom bizony segített nekik, s megannyi máson segíteni fog!

"2016.november 4, 11 óra 44 perc.

Sosem felejtem el az arcát, a széles mosolyát, ahogy felemeliés elénk tartja a lila, síró kis jövevényt: Itt vaaaan! Megvaaaan! - ujjongta vidáman, őszintén és boldogan. Én pedig sírtam. Mert abban a pillanatban tudtam, minden fájdalom, minden kín, minden szenvedés megérte!

Megküzdöttünk. Ő is velünk együtt, azt hiszem! Akarta nagyon, épp úgy, ahogy magam is, s még ott a kórházban, a búcsú pillanatában megbeszéltük, ez kicsit az ő fia is..."

http://www.noiegeszsegert.hu/enagykovet2016

Levél

Kedves Terézanyuk,

Köszönöm a meghívást a klubba...

És terveztem is hogy megyek, esküszöm, sőt alig vártam, tudjàtok, hogy legyen nekem is "én időm" :)))) de sajnos úgy alakultak a dolgok, hogy miután Páromra hatott a több évnyi folyamatos könyörgésem, miszerint visszeres lábait illendő lenne megcsináltatni - ugyanis azt ígérte, ha Nonó meglesz, akkor az is végre -, és Nonó megvan, így ígéret szép szó, most végre sikerült! Ebből fakadóan nekem annyi, mivel a két üzletet vkinek vinni kell, meg koordinálni, az pediglen lennék én, r-go most nincs más dolgom, az éjszakai keléseken, a folyamatos fejéseken kívül - lelkesen csinálom akár  egy makkgyűjtő kiscserkész -, mint rohangálni, beszerezni, irányítani, közben azért gondolva a születésnapos megrendelőkre is, csinálni egy-két meseszép formatortát, ja és persze, hogy ne unatkozzak, befejezvén főiskolai tanulmányaimat, elővizsgázni.. bevallom kissé hulla vagyok, szemeim egészen jól benőttek az utóbbi időben, de megtanultam veszettül jól kilátni rajtuk, néha azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy..jah bocsánat, az igencsak megnőtt - még jobban - mellméreteim miatt azt hiszen ennél több; Anyuka!

Most is éppen fejek, a gyermekem alszik, Párom, aki megígérte, ma kivételesen nagyon odafigyel arra, hogy Ő ébredjen, hogy én tudjak pihenni kicsit, sosem hangosabban horkol és a lehető legmélyebben alszik! Csak én vagyok ébren, s hamarosan visszadőlök még pár órát, hogy aztán ötkor keljek, fejjek, majd egyik üzletből a másikba vigyek embert - naná, hogy most hiányos a munkaerő is -, s végül nekiindulhassak az útnak tanulni, vizsgázni vidékre, számot adni marketing ismeretekből, hogy letudjak egy vizsgát ebből a félévből..

Csak remélni merem, hogy beszédem majd nem fog akadozni, s végül sikerül prezentálni két PR dolgozatot, de azt jobban, hogy haza is érek végül épségben, hogy kipihenjen majd ezt a hetet a két üzlet zárása után..szóval a lényeg, hogy képtelenség, hogy odaérjek, hogy menjek, bármennyire szeretném! Hasznomat nem vennétek, hasznosat sem mondanék azt hiszen, legfeljebb bőszen bólogatnék, azt is az első tiz percben, míg le nem esem a székről, hogy igen, beálltam a sorba én is :))), de abban biztos vagyok, ha így is lenne, azonnal felpattannèk és egy valamit határozottan állítanék; Lányok, minden percét imádom, minden nehéz óráját szeretem és hogy ez a legszebb dolog a világon, még így is, még most is, mert sikerült, mert itt van Ő, az én drága Kincsem, a szerelmem, s ez igy lesz már mindig, míg szív dobog bennem!!!

Nektek jó szórakozást! 

Ölellek puszillak Titeket!

KisVirág

Ui. A Kincsem felkelt, azt hiszem, etetek :)))

Elment

Ma egy rövid bejegyzés várt az "endo klub" falán..meghalt, elment..

Életerős volt, vidám. Fiatal.

Nem a ràk vitte el, nem agyvérzés vagy szívroham. De úgy néz ki, az endometriózis már ölni is képes...

Ez a betegség, amit oly sokan kinevetnek, semmibe vesznek, "női hiszti" mondják..ez amiben oly sokan, s egyre többen szenvedünk..

Nekem is volt, nem egyszer. Csúnya és alattomos. S nem tudom, vissza jön-e még? Ha igen, hol tenyészik el bennem, hova kúszik fel?

Neki a tüdejében volt..37 éves volt, s még nem volt gyermeke..

Nekem van.

Itt alszik mellettem. Nézem, s oly sokszor önt el a boldog elégedettség; megérte a küzdelem!

Nézem, és arra gondolok, előttünk az élet, előttünk a kettőnk közös világa, s hogy mindent meg akarok Neki mutatni. Mutatni úgy, ahogy én látom!

Meg sem fordult a fejemben, hogy a rák majd visszajön, s megtiltja ezt. Még akkor sem, mikor terhességem közepén újra találkoztam vele. De elment, eloldalgott, akár egy sunnyogó tolvaj.

S most itt van ez az átkozott "női hiszti",  ami már nem csupán csak fájdalmat, élhetetlen létet, nem csak meddőséget, kilátástalanságot ad, hanem magában rejti a lehetőséget, a halált. Ez a betegség, melyet oly sokan kinevetnek. S talán ő azzal csak rá akar kontrázni, hogy átkúszik a belekbe, megtapad a gyomorban, felmászik a szegycsontra, a torokra, szinte fojtogat, beletelepszik a tüdőbe, elvéve a levegőt, magát az életet. Mintha meg akarná mutatni, ő igenis valaki és tessék komolyan venni, mert már nem csak bàntani tud, de ölni is.

Valójában gyógyíthatatlan. Hiába műtét, terápia, hiába életmódváltás, kezelés.

Remisszióban van. Legfeljebb így tutulálhatjuk ezt is.

A rák nem fájt. Nem is tudtam, bennem van. Az endo igen. Majd beledöglöttem néha, emlékszem. S arra is, hogy tartottam tőle, visszajön majd egyszer. Mint ahogy most is eszembe jut, nem egyszer. Tudom, hogy fájni fog. S azt is, hiába vetetem ki petefészkem, méhen, hiába csonkíttatom meg nőiességem, semmit sem ér..

Fiatal volt, életerős. 37 éves. És Szilviának hívták.

A csoportban egymást támogattuk. Most már Ő vigyáz ránk.

Alvás helyett

Van, hogy tök fitt vagyok. Esküszöm, mèg a tükörben is ki vagyok békülve magammal, igaz, ruhában - mondjuk dupla stólában sokkal jobban.

Valószínű ilyenkor kipihent vagyok, vagy legalább annak illúziója megvan.

Nem vagyok egy normális anya, értem ez alatt, hogy szokványos, általános, olyan mint a többség, akinek "nincs más dolga", mint gyermekével lenni, isz szoptatni, ha a gyermek alszik, aludni, s nincs bejárónőm sem - bár, gondolkodom rajta -, aki elmosogat, kitakarít, kivasal, elpakol, aki helyettem megfürdik, elmegy pisilni, vagy ne adj isten..

Tudom, ez az én hülyeségem, de nem bírom elviselni, ha áll a mosogató, ha sok a vasalni való, ha macinaciban feszítek - igaz, nincs is -, ha tejszagú pólóban rohangálok. Elvégre bármikor jöhet bárki. Még akkor is, ha valójában sosem nyitja rám senki az ajtót este hatig, legfeljebb a futár, Dani, mert már névről ismerem, szóval legfeljebb vele társalgok, meg ha kiteszem a lábam, akkor nyitom rá èn az ajtót másokra.

Nem a hétköznapi fajtából való vagyok, aki klubokba jár társalogni, vagy az utcán tolja a babakocsit egy másik anyukával. Stabilan önkizsákmányoló vagyok, vagyis vállalkozó, s ebből fakadóan állandó mozgásban.

Könyvelni kell, meg igazgatni, meg néha nem csak itthon dolgozni, hanem a műhelyben is. Elvégezni a rendeléseket, a papírmunkát, s újra tanulni. Mert az iskolát be kell fejezni. Ja igen, meg fejni, mert amíg tej van, addig a gyerek azt eszi. Rohadt fárasztó ez is, meg mind a többi.

De néha Dani jön, megkérdi hogy vagyok. Én is, nem csak a gyermek! Olyankor ő is megjegyzi, miért nem alszom..nem is tudom..talán mert el kell mosogatni, ki kell vasalni, valamit enni is kell - igen, már megint 11 múlt, aztán ott a bevallás, a két PR dolgozat, s közben le kellene adni a metrót. Mert ha Nonó alszik, akkor tudok tenni, ha fent van, etetem, játszunk, énekelünk, mosolygunk, s néha sírunk. Aztán ha végre alszik megint, akkor fertőtlenítek, elpakolok, elintézem az utalást, kiteregetek, eszem valamit - ja, igen már négy óra, és megint fejek.

De miközben fejek, válaszolok a levelekre, üzenetekre, megnézem mit csinálhatok vagy éppen mit csinálok rosszul az egyes fészbúkos csoportok szerint, aztán persze jobbára tojok a véleményekre, és elolvasom a napi híreket. Ez az idő is jó valamire..alvás helyett mindenképpen.

Aztán jön Dani. Megjegyzi, most màr tényleg aludni kellene, én meg jót röhögök, tudván, szarul nézek ki, de aztán meghallom a mosógép csilingelését, ő bemutat a szobába, "lejárt?", "aha" mondom mosolyogva, ő pedig tudja, mennie kell, nekem meg teregetni, naná hogy alvás helyett :)

Varázsszőnyeg

Szerencsés voltam, mert úgy nőhettem fel, hogy tele vagyok gyönyörű emlékekkel. Olyanokkal, melyek mondjuk mesékhez, könyvekhez kötnek.

Nagyapám, ki később egy könyvtár nevét is kapta, nyugdíjas korában könyvtáros lett. Én pedig vele járhattam minden nap abba a csoda birodalomba, ahol mesék születtek ujjai, hangjai alatt. Az én birodalmam is volt. És borzasztóan hittem a mesékben. A tündérekben, koboldokban, a mesék igazságában. Elképzeltem, hogy királylány vagyok, hogy hosszú hajam van, el, hogy a békák beszélnek, s a virágok csak nekem nyílnak. A kertben lévő mézédes körtének varázserőt tulajdonítottam, s szenttül hittem, a fák, bokrok alatt létrehozott titkos kertemet csak én látom. Hittem a varázslatban, a csodákban, s abban is, hogy van repülőszőnyeg. Abban pedig pláne, hogy nagyapámék perzsamintás szőnyege az egyik közülük..

Amikor terhes lettem, biztos voltam benne, megtaláljuk a hangot majd gyermekemmel, s én kivételes képességgel bírok majd azirányba, hogy egyszerűen altassam el.

Mondjuk az elején ezzel semmi gond nem volt, hiszen Nonóka úgy aludt, mint a bunda, egészen 1-2 órán át, így rendszerint más anyukákhoz hasonlóan én is három naponta zombiként közlekedtem a lakásban, a beszédem is akadozott, minden mondatnak kétszer futottam neki, olybá' tűnhettem, mintha legalább egy fél üveg páleszt benyomtam volna.. szerintem egész életemben, ami már igencsak nem kevés éveim számát jelenti, nem ittam összesen ennyit..

Aztán kezdett javulni a helyzet, főleg mikor egészen két éjszakán át csak kétszer kelt fel éjszaka - mintha jó fej akart volna lenni, s tudta mikor kell fejnem. El is bíztam magam, aminek meglett az eredménye, elkezdődött egy új korszak - szerintem ez csak etetés volt a részéről -, azaz az esti fürdetés (nem mintha napközben fürdettük volna) és etetés után amolyan szeánszként rákezdett a nyüszögésre, aztán a sírásra, amiből később üvöltés lett, végül visítás, majd' 40-50 percig, mikor is hatástalannak bizonyult minden leírt, tudományos technika, ami éneklésben, ölelésben, suttogásban, ringatásban, karban sétában, simogatásban merült ki, s mindezekben én is kimerültem..próbáltam a "tigris" fogást, a hordozókendőt, a masszírozást, de hasztalan volt..

Aztán egyik ilyen sírós altatás közben, hogy ne kapjak idegbajt, bedobtam a kérdést a mélyvízbe, az arra hivatott fészbuk csoportba! Jöttek is az ötletek, éppen azok, melyek egyáltalán nem hatottak, lelkesen lájkoltam és kezdtem megnyugodni, hogy ez így marad minimum 3 hétig, de az is lehet, három hónapig..

Aztán egyszercsak még egy annó Terézanyus Anyukától jött az ötlet, hogy ide bizony fehér zaj kell!

Bevallom, azt is próbáltam, valamikor friss császáros koromban, de akkor a gyermek legalább úgy üvöltött, mint most, ha nem jobban..

Aztán addig addig tépázta lelkem és fülem az én Drágám, hogy beadtam a derekam.

Porszívóztunk. Este kilenckor. Varázslat volt ez kérem! Bejött. A gyermek két percen belül elhallgatott, 20 perc múlva békésen aludt egészen negyed háromig!

S ha már a modern világban tengetjük életünk, akkor vegyük is hasznát az okosnak, így letöltöttem egy alkalmazást, mely menüjéből bizony még válogathatunk is; eső essen, tenger zúgjon, mossunk, autózzunk vagy éppen tavaszi madárcsicsergésre szenderedjünk.

Válogatunk. S a mi varázsszőnyegünk így repít álomországba, vagyis most esténként vagy hajat szárítunk, vagy porszívózunk, de egy biztos; végre nem sírunk :)

És? tejed van?

Az eltelt két hónap, mondhatni jelentős küzdelem után már valahogy nem annyira ostorozom magam a "szar anya vagy" jelzőkkel, a "nekem miért nem megy" kérdésekkel sem, egyszerűen elfogadtam a helyzetem. Ezt tudom, ez van, ezt kell szeretni.

Mint tudjuk, a szülés óta küzdöttem a tejjel. Hol volt, hol nem, akárcsak egy gyönyörű népmesében. De mivel nekem nem volt elég a fele ország, meg a fél királyság, rettentően elszántan vetettem be magam a sűrű erdőbe, megküzdve rémséges démonokkal, manókkal, koboldokkal, hogy aztán eljutva Óz birodalmába, megkapjam méltó jutalmam, a két mellbe csomagolt jól működő, jelentős nyereséget is termelő tejcsárdát..

Mire oda jutottam, hogy végre elértem célom, és tulajdonképpen boldogan élhettem volna, míg meg nem halok, a gyermekem döntött úgy, már pedig mától nem kell neki az anyatej, s bármit csinálok, ő bizony csak a tápszert hajlandó megenni. S akkor olyan történt, amiről addig csak álmodni sem mertem, vagyis tejgyűjtő zacskókat kellett beszereznem, hogy a lefejt tejjel szépen sorjában meg tudjam tölteni az itthoni mélyhűtő raktárat.

Egy fiók tele van...

Majd azon gondolkodtam, ha már így alakult, meddig legyek szoros szimbiózisban a bérelt fejőgéppel, s tépázzam napról napra mellem a vákuumos levegővel..

Aztán mire oda jutottam volna, hogy na, akkor most lépünk és elfogadva ezt a tényt is, tejbőségem ellenére maradunk a csak tápszernél, Nonó újra visszatért rám, s cicizne éjjel-nappal..

Bevallom, az első hetek után nem gondoltam volna, hogy eddig eljutunk! Mármint hogy lesz tejem, minden más tényező ellenére, sem hogy ilyen szépen fog menni a szopizás!

Most már csak az olyan és hasonló kérdésekre kell nagyot nyelve és őszinte "leszarom" mosollyal könnyedén válaszolnom, hogy

"És? Tejed van?"

...mi a f.. közöd hozzá??

"Persze, és neked orgazmusod? Esetleg korai magömlésed?"

Amikor..

..amikor már a harmadik éjjel sem alszol, mert minden éber pillanatod az Övé, hogy neki jó legyen, neki ne fájjon. Mikor pontosan tudod, semmi baja, nem fájhat semmije, hiszen pár perce még szinte kacagva mosolygott rád, ujjaival fonta körbe ujjad, s neked ficánkolt minden mozdulata, de most mégis zokog, sír, majd megszakad, ahogy a te szíved is törékeny teste körött.

Mikor mindent megpróbálsz, de nem kell neki sem a melled, sem a tejed, sem a cumiból folyó fehér táplálék, semmi sem, ami tőled van. A te szavad sem vigasztal, a te hangod sem ér most semmit.

Mikor fogod, a mellkasodra szorítva, s míg Ő sír szárazon, a te könnyeid csorognak alá, némán, hogy nem tudod megetetni, hogy nem kellesz neki..pedig téged akar, rajtad csüng, a te ringatásod nyugtatja mégis lassan csendre, s a te karodban alszik el.

Mikor állsz a sötét szobàban, s homályos szemeid előtt a kinti városkép sárga fényei mosódnak össze, benned zakatol a fékezhetetlen önvád és mardos a kín, kevés vagy, itt is, s alig veszed észre, Ő már megnyugodva alszik a válladon, s talán azt àlmodja, a te melleden csüng, a te szavaid issza, s éppen olyan biztonság és nyugalom öleli át, ahogy benned, testedben, méhedben te magad ölelted alig két hónapja még..

A tej nem csak szívás (2.)

Na, szóval az van, hogy még nem adtam be a kulcsot..

Küzdünk, meg fejlődünk is persze!

Annyit mindenképp, hogy már nem ostorozom magam (annyira), amiért tápszert is adok a most már lassan nyolc hetes csibémnek.

A kisebb csomóból immáron kemény mellgyulladás lett, amire antibiotikumot kaptam, meg egy hetet, hogy javuljon, aztán vágnak..

Szépen dagadt a mellem, na, nem a büszkeségtől, hanem a csomó miatt. Fájt is rendesen, hősiesen bevallom, majd' beszartam! A vörös folt is egyre nagyobb lett, s jött, aminek kellett, láz, hidegrázás, gyengeség.

Persze olvastam dr. Google tanácsait, hogy szoptatás előtt meleggel, utána hideggel borogassan. Ennek csak a szoptatási tanácsadó mondott ellent, ő váltig állította, sőt, kérte, nehogy meleget tegyek rá, mert az csak jobban bellobbantja a gyulladást.

Nem tettem.. nem értek én a lovakhoz, maradok a tepsiknél, meg a piskótáknál.

Aztán a harmadik nap, mikor már csillagokat láttam, a mellem vöröslött, s üvölteni tudtam volna, úgy döntöttem, én bizony meleget rakok rá, most már tök mindegy, mi miatt megyek az ambulanciára, mert vagy most fáj, vagy holnap még jobban fog. Gondoltam, ezt már jobban elrontani úgy sem tudom, s láss csodát, a megérzésem bejött megint, mert már másnap jobb lett.

Mikor a csecsemőosztályon az ügyeletes megnézte és jól átmasszírozta, majd kifejte, már kimondottan javult a külcsín is!

..mióta ezt írtam, kiderült, hogy hatott a sok internetes gyógymód, nem kell vágni, legfeljebb csak jó pofát ahhoz, hogy küzdünk tovább..

Vagyis a fejést folytatom, tehát, azóta sem lettem tejcsárda, de mint kiderült, ebben közre játszik az alacsony prolaktin szintem, s mivel daganatos megbetegedésem volt, ez állítólag "természetes".. r-go ne lelkizzek rajta, menthetetlenül maradok küzdő típusú amazon, vagyis nálam ez normális :)

Amnyit változtattam csupán, hogy már nem két óránként esek neki a melleimnek, hanem négy-öt óránként, s a tej mennyisége is növekedni látszik, a sok bogyó, tabletta, tea nem fogyasztása ellenére, azaz itt megint megdőlt a sok helyen olvasott szabály; fejj gyakran, szedj be minden vackot..

Amazon titulusom mellett most már méregkeverő hírében is állok, hiszen gyakran kell új fajta tápszerrel kísérletezni, mert az egyiktől fosik, a másiktól bukik, a harmadiktól szorul a gyerek, ezt a negyediket még nem tudom, mi fán terem, majd egy hét múlva elválik, marad vagy lesz ötödik...

De legalább nem unatkozunk, vagy nyakig szaros szegènykém, vagy tornaórát tartunk, hogy kiimádkozzuk belőle..

Minden tej sztori ellenére, szépen gyarapszunk, kevesebb a tápszer mennyisége is, az 1-es számú pelust kinőttük, s a néhány istentelenül menthetetlen kakis bodyn kívül már jó nehánytól amúgy is szabadulni kellett méretbeli különbség miatt :)))

A tej az szívás (1.)

Nem tudom, miért van, de valahogy az jön le a könyvekből, cikkekből, fészről, meg az idegen emberek - előszeretettel férfiak ajkáról, hogy akkor vagy szuper anya, meg nő, ha a képlet a következőképpen alakul

Szuperanya = hüvelyi szülés + szoptatás

Az meg pláne természetes, hogyha szülsz, akkor már szoptatni is tudsz! A kórházban is odarakják neked a gyereket, s azt se kérdezik, "ugyan anyuka, tudja mit kell csinálni?"

Persze vannak tanfolyamok..magam is voltam. Oké. Csak ez egy kicsit olyan, mintha kezedbe nyomnának egy receptet, aztán meg mégsem az lesz belőle, ami a képen van..

Én persze szuperanya akartam lenni..

Igaz, már ott megdőlni látszott a képlet, hogy császárral szültem...

Mivel tudtam, a tej később fog jönni, gondoltam elébe megyek a dolgoknak, s a szomszéd anyukától kilesett fejőgépet már is magaménak tudtam! Úgy örültem én annak kérem, hiába foglalta el azt a kis helyet is a szobában! Szinte láttam, hogy vége a szenvedésnek, a tej lövell, a gyermek jól lakik és mindenki boldog!

S mivel azzal kapcsolatban sem mondtak semmit, én mint lelkes kezdő anyuka, hogy behozzam a lemaradást, óránként fejtem, persze a legnagyobb fokozaton! Az egy dolog, hogy a mellem majd' leszakadt, de jól be is gyulladt, s hogy tej ennek ellenére sem jött, csak még jobban fokozta kétségbeesésem.

A harmadik nap, mikor már én kivoltam, mert tudtam, baromi messze kerültem a szuper anya képlettől, s mert alig aludtam két órát, a gyermek meg üvöltött, mint a fába szorult féreg, mivel éhes volt szerencsétlen, bátorkodtam kicsoszogni az éjszakai nővérkéhez, hogy ugyan, segítsen már, mit csináljak, mit csinálok rosszul, mert a gyermek sír, tejem nincs, én sem alszom, aztán még a maradék tejem is elmegy, ami esetleg lett volna..szóval?

Kedvesen, dehogy, inkább szánakozva rámnézett, majd az üvöltő vörös gyermekre, aztán odabökte flegmán:

- Hát, talán meg kellene etetnie a gyereket, nem?

Akkor már az én fejem is vörösödött, s azt hittek fejbevágom az oldalamon logó gennyes ridivel, ami akkor még egy cső által képezte egyértelműen testrészem.

Na, és itt lett elszúrva, most már tudom..

Mert cumit adtak neki, meg tápot.

Innentől kezdve pedig elindult a lavina..mert a gyermek alig szívott, én persze annál többet, közben bőgtem, szerettem, próbáltam, imádtam.

Azóta eltelt öt hét.

A tejjel továbbra is küzdök, de nem adom fel. Még nem.

Próbálkoztam mindenféle cumival - kis lyukú, S-es, óccsó, drága -, persze amellett hogy cicire is tettem Nonót, de mivel általában negyven-ötven perc alatt sikerült 10ml-t kiszívnia, a bennem lévő teljes erőtartalommal együtt, meg a cumik száma is megnőtt - szerintem simán csinálhatok egy garázsvásárt - ezt is feladtam. A mérleget akkor akartam levetni a negyedikről, mikor egy ötven perces esetés után mínusz 20-at mutatott a mérleg. Sírva röhögtem..

Aztán ráakadtam egy szuper cumira, szuper áron persze, ami vákuumos, vagyis csak akkor jön belőle a tej, ha meg is szívják, hát, ezt is beszereztem..és úgy látszik, ez bejönni látszik! Piha, nem véletlen jártam főiskolára! :)

Azt az arcot látni kellett volna, mikor először kapta meg...de rájött hogy dolgozni kell, s azóta ezt használjuk. Már előfordul, hogy leszív 40-60 ml a ciciből, de ez ritkaság számba megy, így egyelőre marad a fejés, és a szupercumi! :) a mérleg parkoló pályára került, legfeljebb kétnaponta kapcsolom be, s már túl vagyok azon a megrázkódtatáson is, hogy kénytelen vagyok tápszerezni..

Persze vicces, hogy a környezetemben megkérdezett 10 nőből, tíznek éppen így vagy máshogy, de "problémája" volt a szoptatással..

...akkor hogy is van ez Szuperanya képlet?

Hát, ez van.

Küzdök, de bevállalom. Akkor is, ha nehéz, akkor is, ha más az elvárás, ha ettől bárkinek is kevesebbet érek (magasról..)

S mint ahogy szupermodell, úgy most már "Szuperanya" se leszek, de legalább van egy tökéletes, gyönyörű gyermekem, s ha mosolyára nézek, bőgve olvadok...

Kedves Egyik, meg a Másik!

Míg az asztalon feküdtem, vergődve a 180 fölé kúszó vérnyomásom, és a fájdalmak miatt, egy pillanatra rátok is gondoltam..

Szóval, te, Egyik, aki azt mondod orvosod egekbe emelte kezét, hogy te végre természetes úton szülsz, s valójában igen, te nem vagy annyira nyámnyila, hogy emezt válaszd, s amúgy is, milyen gázok a mai nők, hogy ennyit nem bírnak ki, hiszen a gyereknek végig kell szenvedni az utat, akkor most elmagyarázom neked, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint te!

Sajnos nekem nem volt elég, hogy rámnézzenek, csak hogy terhes legyek. Nekem is volt spontán, s meg is szültem, igaz, bár ne kellett volna, tudod, halott volt..de nem panaszkodom, hogy min mentem keresztül. Már csak azért sem, mert nem vagyok egyedül, s mert vannak nálam sokkal szarabb helyzetben lévő nők, lányok..s hiszed vagy sem, bár valójában pont leszarom, szerettem volna magam is újra, és most reményteli végeredménnyel természetes úton szülni, de nem volt választásom. Illetve dehogynem, választhattam, hogy kockáztatok vagy a biztosra megyek, arra, hogy túléljük, én is, meg a várva várt Kincsem is! Tudod, az az igazság, egy idő után, nem csak öregebb, meg bölcsebb lesz az ember, de nem kívánja végighazárdírozni azt a kilenc hónapot, a legvégét meg főleg, amit annyira várt hosszú évek óta! Nem hiszem, még ha te mégis, hogy kevesebb lennék attól, mert engem feltettek a műtőasztalra, s "minden fájdalom nélkül" szedték ki belőlem a napvilágra Kincsem, azt a valakit, aki utána ugyanolyan kis lila volt, gyűrött, mint a tiéd, s ugyanúgy sírt fel levegő után kapkodva, mint ahogy a tied is tette. S valószínűleg, ugyanúgy szereted is, mint én, bár én mégis megkockáztatom, egy kicsivel én jobban tudom becsülni..mindegy miért...

Nem hiszem, hogy azért, mert nem vajúdtam hosszú órákon át, kevesebbet érek nálad! Tudod, az az igazság, én hosszú évekig vajúdtam, mire ide eljutottam, ugyanúgy voltak fájdalmaim, kínjaim, s ugyanígy megizzadtam minden verejtékét, ahogy te is, talán kicsit hosszabban..

Azt gondold, így könnyebb?

Akkor itt szólítalak meg téged, kedves Másik, aki azt mondtad, valójában megérted, hogy a császárt választottam, hiszen ki a fene akarna szenvedni órákat, meg táguló hüvelyt, hogy aztán a férjének se kelljen többet?! Hogy ez milyen jó, és egyszerű, és majd te is ezt választod, legalább tervezhető, úgy sem érzel semmit, arról nem is beszélve, hamarabb túl leszel rajta, aztán jöhetnek a gondtalan órák.

Na, hát akkor neked is elmesélem, hogy nem olyan király dolog a császár, hogy ne hidd, csupán méznyalás az egész!

Ha itt lennél, bizony rábeszélném szép szőke fejed, hogy inkább válassz, válassz, ha te megteheted, s a szerinted ne a könnyebbik utat...

Tudod, attól hogy kapsz egy epidurálist, még nem szűnik meg minden fájdalom! Arról nem beszélve, hogy majd később, a felépülés után is érzed ennek károsító, kellemetlen hatását a hátadban! Hogy a savlekötő ellenére is úgy ég a gyomrod, hogy majd' szétszakad, arról nem is beszélve, hogy bizony az alkatrészeidet nem a természet, hanem az orvosok teszik majd helyre, s hogy ettől bizony majd a beleid még napok múlva is érdekesen feszítenek majd, s hiába császár, megnyugtatlak, attól még lesznek szülési fájdalmaid, mert bizony kapsz oxitocint, ha kérsz, ha nem!

S nem éppen kellemes dolog az sem, hogy míg a másik már két lábon járkál, te még az ágyban fetrengsz, mert tulajdonképpen "nincs" lábad, nem érzed. Aztán meg ha felkelhetsz, ha fel tudsz...két ridivel járkálhatsz, mert az egyikben a pisid viszed magaddal, a másikkal meg a váladékod, amiről két kilógó cső gondoskodik..vagyis nem a gyermeked fogod.

A varrás? Hogy úgy is bikinivonal alatt van? Persze! De attól még ott van, vágod?, s mivel a hasizmod, szöveteid is sérültek, hiszen tudod, azokat széthúzva szedték ki belőled gyermeked, rohadtul fájnak majd, s nem csak két napig..hogy a munka, mozgás, amihez hasizom kell, s ha nem tanultál biológiát, megsúgom, szinte minden mozdulathoz hasizom kell, nem lesz könnyű, mondhatni, marha nehéz lesz, mert azt nem használhatod! Így jó, ha a hat hetes gyermekágyi nyugalmat komolyan is veszed! Ja, igen, és a gyermeked sem lesz olyan könnyű magadhoz emelni, ha szoptatni szeretnél..

Jut eszembe, tényleg, te nem akarsz szoptatni sem, mert attól meg a melleid lógnak majd..

Akkor itt abba is hagyom..

Mégis megköszönöm nektek, hogy így álltok hozzám, mert ezáltal csak még jobban tudom értékelni azt, hogy nem kockáztattam, hogy itt van mégis, egészségesen, mosolygósan, s ha ti mégis úgy gondoljátok, ez a könnyebb út, én rátok hagyom.

Bennem, minden emlékemben, s minden rám mosolygó, engem ismerő tekintetben látom mégis azt az erőt, hálát és büszkeséget, ami engem kísért azon az úton végig, hogy bár ha császárral is, de ugyanolyan értékkel mindkettőnkben világra jöhetett Gyermekünk, 2016.11.04-én, 11 óra 44 perckor, naptáramban az alábbi üzenettel..

Üdvözlettel,

KisVirág

Utoljára így Veled...

A legszebb kilenc hónap áll mögöttem.

Minden percét imádtam, élveztem és a szívembe zárom örökre, akár a legszebb szerelemet e Világon!

Most még így vagyok Veled, ketten.

Bennem mocorogsz, bennem vársz. A világra és rám is talán. Talán éppen úgy, ahogy én vártalak a legkietlenebb percekben, a legborzalmasabb órákban, akkor is, mikor volt, hogy azt hittem, mégsem érkezel.. talán épp úgy akarod bőröm illatát, ahogy én érezni a Tied, azt az édes, baba illatút, mely beleívódik az orrba örökre! Talán ide akarsz bújni, egészen közel hozzám, ahogy magam is szorítani akarlak már a legfinomabb öleléssel, hogy tudd, míg élsz, védelek, s Veled leszek! Amíg dobog bennem szív..

Most még így vagyunk, mi ketten, egy testben, egy lélekben, s én Neked adnám ezt az egészet, ha tehetném, de talán önző is vagyok, mert magamnak akarlak. Így csak a fél életem a Tiéd, szívemből a szíved, lelkemből a lelked. Kicsiny életemből a Te élted is most már!

Holnap az egyből kettő lesz, Te és én. Részemmé váltál, s a Részem maradsz. Akár a legszebb szerelem e Világon...örökre!

A csend mögött

Az érkező hidegfront kinek szülést, kinek magas vérnyomást hozott. Nekem ez utóbbit..

Vagyis még egyben vagyok, bennem a Kicsivel, aki már nem is olyan kicsi, mert elérte a 3kg-ot! A hely persze kisebb, nem csak ránézésre látszik, hanem érzem is, mert már minden mozgás erőteljes és látványos.

Mondjuk beszédem lassan amolyan "Királyi", mert dadogok sokszor a sok levegővétel miatt, ugyanis azt nem kapok...úgy lihegek, mintha lefutottam volna a fél maratont..hozzáteszem, sokszor úgy is érzem magam..

A mozgásom minden nőies ruha ellenére is igencsak medvés, lassan bedülöngélek minden sarokba, mintha málnás lenne, de egy biztos, szilárd, kitámasztott tárgyak, falak közelében sokkal biztonságosabban érzem magam..van mire támaszkodnom.

Az egyre gyakoribb jóslófájások miatt inkább elheveredek, s ha bent csak az ülőmunkáig sztahanovizálom is magam, délre szabályosan bebólintom az asztal lapját, az otthoni ebéd után pedig simán bealszom.

A kétnaponta esedékes CTG-nek szerencsére vége, a vérnyomásom a gyógyszerek hatására helyre állt, a libidómnak meg tök mindegy, mert a szexre még csak gondolni sem lehet, hozzáteszem, túl sok ingerenciám nincs is hozzá, mivel leülni is alig tudok, nem hogy aerobikozzak a takaró alatt.

Nagy a csend, ezt mondják, pedig élek, virulok, és az az igazság, hogy még mindig jól érzem magam, s minden "negatív" mellékhatás ellenére hálás vagyok minden percért, amit a Kincsem által megélhetek! Továbbra sem értem, minek kellene fájnia, miből kellene, hogy elegem legyen, s legfőképpen mitől kellene, hogy féljek..? Lehet én vagyok hülye, de az az igazság, a szülés minden mozdulatát várom, s meg akarom élni azt is, amiről más hallani sem akar..

Igen, azt hiszem PszichoÁgica fogalmazott a legjobban, olyan vagyok, mint egy tizenéves csacsogó kislány, aki csodálkozó, kiváncsi szemekkel tekint a világra, s annak minden pillanatát úgy éli meg, mintha a legszebb dolog lenne a világon..

Dehát nem az??! :))

Várlak

Ahogy ültem a váróteremben CTG-re várva, rájöttem, nem kell ide előadás az eddigi életemből tömeg előtt, hogy konkrétan zokogásba fulladjak, vagy egy újabb Bridget Jones film szülés jelenete, hogy bőgjek, mint az albán szamár, képes vagyok egy cikk, egy kép, egy zene hallatán spontán elsírni magam..

Ha pedig az én Kincsemre gondolok, aki még idebent mocorog, minden nélkül elérzékenyülök.

Csak ahogy megmoccan, ahogy reagál egy érintésre, egy mondatra, szóra, vagy ahogy rúg egyet - nem is értem, másnak ez hogy fájhat! -, eszembe jut minden küzdelem, minden verejték és régi fajdalom, eszembe az összes kín és szenvedés, minden perc, óra vagy éppen kiesett idő, hogy tudjam, már mindezek nem számítanak, hogy milyen egyszerűek innen a távolból! Legyintve gondolok rájuk, piha!!! mi is volt az nekem, hiszen itt van, itt dobog bennem az én Kincsem, a valóban legszebb dolog a világon, s minden szenvedés, könny és fajdalom megérte, mert hamarosan itt lesz, itt tartom a kezemben, s tudom, valóban csak nézni fogom, halkan, majd a kiságya mellett kuporgok. Lesem, ahogy némán alszik, ahogy piheg, s hogy majd évekig nem hiszem el, belőlem (is) van, az enyém (is), s hogy mennyire tud szeretni az ember..

Várlak, nagyon várlak már!

Most még kicsit maradhatsz, még rúgd szét a ház falát, ha úgy tetszik, ébressz fel éjjel, ha éppen ahhoz van kedved, mert ha kijössz, akkor sem lesz másként..tudom, ebben biztos vagyok, ahogy abban is az voltam, hogy egyszer megérkezel...

Csónakház

Bejött a hűvösebb reggel.

Én pedig rendszeresen járok még be a céghez..amíg bírom, ott kezdek, reggel legalább tudok még tevékenykedni kicsit, kesőbb legfeljebb ülni, aztán már feküdni is nehezen. 

A nyárnak lassan vége, a szép napos fények is egyre laposabbak, s ha napközben akad is huszon feletti fok, reggel fél hatkor bizony hűvös van. Vagyis a papucsszezonnak nekem vége..

Egyik ilyen reggel gondoltam előkapom a kiscipőmet - az egyiket -, majd belebújok.. Nem jött össze. Azt hittem régről maradt valami kisebb fajta, vagy valaki itt hagyta, vagy véletlenül belekeveredett a 90 fokos mosásba..

Aztán vettem elő a másikat, a harmadikat, a negyediket..többet nem próbáltam, egyszerűen megállapítottam, hogy nem én vagyok hülye, csupán kinőttem őket..

Olvastam róla, hogy előfordul, meg hát a vizesedés ugye, oké, akkor délután irány a bolt, veszek egy nagyobbat, hogy legalább ezt a bő egy hónapot valahogy kibírjam..zoknis-papucsos német turista mégsem akartam lenni..

Mentem is lelkesen. Szépen a sorok között, latolgatva, melyik is lenne jó, kényelmes. Melyikben érezném jól magam, meg hát nem utolsó szempont az sem, hogy nőiesnek is érezzem magam..

Ki is választottam egy elég egyszerű, de viselhető, nőies darabot, éppen csak kicsit hegyesebb orral. Egy mérettel nagyobbat.

Leültem, magam mellé helyeztem a dobozt, a cipőkanalat, majd egy kisebb tornaóra árán magamra erőltettem a próbazoknit. A cipőt nem sikerült. Sem simán, sem cipőkanállal. Sem szép szóval, sem erőltetve.

Újabb megállapítás: a 41-es méret sem jó..

Kezdtem aggódni.

Gondoltam, jó, nem ködhasító fajtát választottam, de ennyire sem lehet "hegyes" orra?! ..akkor keressünk valami lekerekített fazont.

Kereshettem én akármilyet, már a gumicsizmával is kibékültem volna, már kacsintgattam a pasi sarok felé, hogy kinézzek egy jóképű bakancsot, de azokból sem volt jó a méret. Egyik sem!

Szorított a rohadék elől, hátul, oldalt meg pláne!

Nagy kínomban találtam, majd levettem egy 42!!!!-es méretű topánkának nem nevezhető csónakházat..mert amúgy női cipőben meg nem gyártanak sorozatban ekkora méretet, ugye...

Az bezzeg jó volt!

Ott ültem a puffon, köröttem vagy nyolc pár cipővel, üres dobozzal körberakva, s nem tudtam, most bőgjek vagy röhögjek..a biztonsági őr meg lelkesen skandizott felém, ő pontosan tudta, ezt mind vissza kell majd pakolni, s nem ő lesz a nyertes..

Valójában fogalmam sincs, hogy a cipőket a megfelelő dobozba tettem-e vissza, de őszintén szólva, leszarom, mert úgy felhúztam magam a tükör előtt, állva abban a nagy csónak méretű, nőiesnek cseppet sem nevezhető csukában, hogy azon gondolkodtam, inkább felmegyek a varerára, azt' leütök egy skálás szatyrot, vastag zokni van otthon bőven, és inkább azt húzom a lábamra, mint ezt a szörnyűséget...

Majdnem bőgtem tényleg, na..

Aztán egy telefon nyugtatott meg, hogy ugyan má' ki nézi mi van rajtam, meg menjek inkább vadászboltba, ott simán találok 42-es gumicsizmát, én meg lelkesen kontráztam, végül is, ha cikkcakk ollóval levágom a szárát, meg lyukasztóval csinálok vagy tíz lyukat, olyan más-más színű szalagot fűzhetek bele naponta, hogy a végén minden napra jut egy mese...

A cipőt ott hagytam. Nem tudom, mit veszek még fel, legfeljebb kihagyom a korai kelést, és élvezem a vénasszonyok nyarát úgy 11 és 3 között, akkor simán elmegy a papucs..és marad a vatera..

Sosem éltem kis lábon..

De ekkorán nem szeretnék :)

Álmatlanság

Tulajdonképpen napok óta űzöm, egyre nagyobb kitartással és sikerrel.

Rendszerint éjfél után ébredek, szépen kimegyek pisilni, mert abban biztos vagyok még félálomban is, hogy reggelig nem bírom ki, de aztán nem tudok visszaaludni.

Próbáltam megfigyelni, hogy amit olvastam több helyen, vagyis hogy azért álmatlanok a kismamák, mert tombol bennük a gyerek, rám is igaz.. Hát, nem. Az én Kincsem olyan édes deden alszik, hogy inkább azon kezdek aggódni, minden rendben van-e?

De aztán hamar rájövök, hogy igen, mert aztán Ő is mocorogni kezd, s legtöbb esetben csuklani :)

A napokat próbálom elviselni, de van, hogy szinte lefejelem az asztalt, főleg, ha az ebédet is megeszem. Képtelen vagyok olyankor gondolkodni, s rendszerint amit akkor mondanak, hamar gyorsan el is felejtem.

Persze, mivel a mozgás sem megy már olyan filigrán, mint egy hónapja, úgy ülök az éttermi széken, nyugodtan, alvásra készen, mint egy öreg anyó, aki otthonkában nézi a távozó, érkező falubelieket.

Ilyenkor megkérdik, fáradt vagyok-e.

Jót röhögök magamban, á, dehogy, aztán inkább elmondom, valójában most készülök a szülés utáni alvatlanságra, ne érjen olyan váratlanul, s mire oda jutok, tök jól bírjam majd! 

De ha megjön az eszem, mert amúgy is felesleges bosszankodnom amiatt, hogy nem tudok dolgozni, s még egy kis noszogatást is kapok a kollégáktól, inkább hazahajtom magam a kocsival, s ledőlök az ágyba, megjegyzem, perceken belül édesdeden alszom én is..

Most ez a trendi, ez járja, meg hogy legalább három könyvet készítek az éjjeli szekrényt kiváltó polcos elemre, éppen melyiket lesz kedvem olvasni valamikor éjfél és három óra között, amikor meg már hiába kezdem számolni a bárányokat - ez is tök hülyeség, mert hogy is aludhatnék, ha helyette számolok?! -, úgy sem alszom el, vagy ha mégis, az óra jelezni kezd, már pedig nem alszol, mert kelni kell, kanyarog a kifli a vaj alatt, lenni kell, menni kell..