Elmaradt

Azt a sok hülyeséget, amit az ember össze tud álmodni..pedig csak dinnyét ettem..ja, nem, basszus, most jut eszembe, vettem egy sajtburbert. Na, biztos ez tett be nekem. A sok dinnye és barack után úgy látszik, ez is megterhelő..
Valamikor hajnali három után arra ébredtem, mit ébredtem, riadtam fel, hogy konkrétan hánynom kell. Felfordult a gyomrom, s hiába forgolódtam az ágyban, nem akart visszarendeződni a gyomrom. Aztán eszembe jutott, hogy azt álmodtam, terhes vagyok..még arra is emlékeztem, álmomban kettő tesztet is csináltam, ami full pozitív lett. De azt hiszem, a gyomor felfordulás valódi lehetett, mert kimentem a mellékhelységbe, hogy akkor most jól belehallózok a nagy fehér kagylóba.
Így utólag végiggondolva - mondjuk erre csak vagy egy óra múlva voltam képes - meg kell állapítsam, még a józan eszem is elment egy pillanatra, mert a szekrényből kivettem egy tesztet és megcsináltam..nem tudom, talán azt gondoltam, hogy az álom valódi, ha meg hozzá még hányingerem is van, akkor valaminek kell is lennie.

Volt is. Piros vér. Mert megjött.
Na, legalább eddig is eljutottam. Újabb időszámítás kezdődik, vagyis meg van az első lépés a sokadik végéből. Próbálom nem panaszként venni, hogy rettentően fáj a hasam. Már két sárgát is bevettem, estére tartogatom a harmadikat. Tiszta nyűg is vagyok, minden nehezebben megy.

Bár, ha belegondolok, az esküvői torta egész jól sikerült, ahhoz képest, hogy azt se tudtam, hogyan fogjak hozzá.
Máskor már minden ilyen terv pontosan a fejemben van, de most nem rajzolódott ki semmi, hiába hívtam elő, még csak a negatívja sem. Állítólag csak én vagyok olyan hülye, hogy kimenjek a helyszínre, s megnézzem, milyen a környezet, a berendezés..de mivel rámbízták a tortát, és a marcipán "barna" színe adott volt, muszáj volt látnom valamit, és az is muszáj volt, hogy olyan legyen, ami nem kirí nem oda illőségével a teremből, hanem belesimul. Na, persze. A francnak kell nekem ennyire precíznek lennem, mert legfőképpen hülyének!!

Aztán megláttam a terem letisztult eleganciáját, a grafitszürke székekkel, kristyálycsillárokkal, fehér-ezüst díszekkel..puff..Tudtam, itt nem mutat jól a barna szín..egyáltalán nem mutat sehogy! dehát a megrendelő ezt kérte..a többit meg rám bízta. Imádom.. :)

Agyatlam vagy két napig. Gyöngyök? Kizárt. Strassz? Nem illik a burkolat színéhez, az arany meg a teremhez. Csipke? Jól mutatna, de a ruhán sincs, a teremben meg pláne. Szalag? Túl egyszerű, az nem én vagyok...ááá!

Aztán megérkezett a Söregi ezüst glazúrja, és ott robbant bennem valami, ami után már sínen voltam...és még tetszett is..

Na, ennek örömére jól megjött, s úgy kezdett fájni a hasam meg a fejem, hogy hazaérve bealudtam a kanapén..

Jelentem, ezért nem készült blog időben. Most se vagyok jobban, de egy nap eltelt és megyünk tovább.,

Én most fürdeni, hogy az éjszaka után felfrissüljek végre. Ebben segíteni fog egy tejes kàvé a remélem az is, hogy a fejfájás kikúszik belőlem :))

Kilenc

Na, ma már kicsit nehezebben ment a felkelés. Tudom, hülyén hangzik, de egyszerűen imádom, mikor alig tudok lábra állni, s minden mozdulatot megszenvedek az izomláztól! Rendesen röhögni tudok saját magamon..ha a zuhanykabint akarom kinyitni, ahhoz is külön tervet kell készíteni fejben, arról nem is beszélve, ha leesik a tusfürdő a kezemből. Leesett.

Ha már kicsit bejáratódom, akkor nincs gond, de ha leülök, vagy ne adj, lefekszem, hát, onnantól közröhej tárgyává is képes lennék válni, ha látnának.

Leülni most valahogy nem is vágyom, mert a "tökéletesnek" érzett popsim rendesen sajog.

 

Emlékszem, annak idején iszonyú szkeptikus voltam a speedfittnessel kapcsolatban. Gondoltam, megint valami úri mulatság, csak hogy ne kelljen mozogni. Nem volt éppen olcsó sem, az "előtte" és "utána" képeknek pedig valahogy nem tudtam hinni. Aztán jött egy ilyen "ingyenes" próba. Gondoltam, mit veszíthetek? Ha már a gyógyászatban használják, csak nem árthat. Nem is ártott, és alig két hónap alatt kilókat, és kemény centiket veszítettem. És a legviccesebb az volt, hogy egyáltalán nem diétáztam. Ha éppen ahhoz volt kedvem, ettem egy hambit, egy szelet pizzát vagy sütit. A ruhatáram is lecseréltem, és a véleményem is megváltozott vele kapcsolatban.

Na, jó, azért itt is kell tenni a dologért. Nem azt jelenti, hogy rámcsatolják a drótokat, kapok egy kis áramot, aztán huss a kilóknak! Elvileg tök egyszerű kis gyakorlatok; lábemelés, karkörzés, hasprés. Csak ha ezek a drótok rám vannak kötve és tekergetik azt az izét, meg kapom az áramot, közel sem olyan egyszerű a legelemibb gyakorlat!

Annak idején bejött, s most hogy újra ráengedtek a mozgásra, ezt is újra kezdtem. Várom is a hatást. Egyelőre alig bírok leülni, ha pedig leülök, kisebb küzdelem, mire lábra állok. Birodalmi lépegető lett belőlem..

 

Ma voltam méregtelenítésen is. Bevállaltam a nyírokmasszázst, ami tuajdonképpen egy iszonyú kellemes és hasznos dolog. Most erre kimondottan szükségem van. Tele vagyok méreganyagokkal, s ami az utóbbi időben lerakódott bennem, azt spaklival sem lehet felszedni. Az újabb űrhajós cuccba öltöztetés után nem volt más dolgom, mint hogy feküdjek és relax.

Addig rendben is ment a dolog, de amikor fel kellett volna állni, akkor jött a bibi.

Nem ment. Akkor már a hasam is úgy fájt, illetve, bocsánat, a hasizmom!!, a karom, a derekam, hogy csak röhögni tudtam.

Aztán bejött Andi, hogy mégis mit csinálok még, mert lassan jönne a másik vendég..én meg néztem rá nagy szemekkel és pislogtam, mint kismacskák a kosárban.

"Hááát, gondoltam, pihizek még egy kicsit" s próbáltam úgy csinálni, mintha semmi bajom nem lenne. Egy hirtelen mozdulattal - majd belegebedtem - felültem, és lemásztam az ágyról. Rohadt nehéz így felállni, felöltözni meg pláne! Kész kínszenvedés úgy csinálni, hogy senki se lássa az arcomon, valójában milyen gyengusz is vagyok. Alig vártam, hogy kijussak az autóba és ne kelljen játszani az agyam, milyen könnyedén megy a mozgás. Szerintem, így végiggondolva, eléggé röhejesen festhettem, ígérem, legközelebb inkább bevállalom!

Fogalmam sincs, mi lesz velem, ha szombaton leszállok a spinning bicajról. Á, szerintem úgy fogok leesni róla...

 

Jut eszembe, ma vagyok a kilencedik napon. Ha jól emlékszem, eddig még nem jutottam el.

Pedig kora délután már megint fájni kezdett a fejem. Egy krémet elrontottam, két tojás leesett, és magamat is összekentem. Hatig dolgoztam, szétáztattam a kezem, ráadásul nem vettem gumikesztyűt a szedres sütinél és tiszta lila lett a körmöm. A bőröm meg piros az ételfestéktől, amivel a bársonytorta tésztáját színeztem. Belerúgtam a fagyasztóba, kiöntöttem a tejet, a forró gyümölcskrémmel szétégettem a nyelvem.

S mindezt bölcsen hallgatva tűrtem és viseltem. Hős vagyok, komolyan!

 

És hazafelé jövet megállapítást nyert a tény, hogy a szomszéd lány még él, és mégsem szedték darabokra a farkaskutyák. :)

 

 

 

Örömtündér (8.)

Reggel már éreztem, ahogy kikeltem az ágyból, hogy fájnak a tagjaim. A combom, a fenekem, hasam, derekam, hátam és karom.

Istenem, hát, van izmom!

Miután megállapítást nyert ez a fantasztikus felismerés, valahogy könnyebben indult a nap is.

Basszus, még a fájdalom is jól esik, de az legfőképpen, hogy azt érzem, egy kicsit visszakapok valamit a régi Virágból. Ahogy lépkedtem, szinte éreztem, hol, milyen izom feszül. Az a legjobb ebben, hogy az ember ilyenkor azt gondolja magáról, miközben lépked, s minden lépést érez, hogy ő egy iszonyúan tökéletes alakkal megáldott nő, akinek a nagykönyvben megrajzolt izomzata van. Szép, szálkás, formás.

Ebben a helyzetben viszont roppant előnyős az, ha nincs a lakásban tükör. Mert akkor nagyon könnyen dől romba az elképzelt szépség. Na, most, nálunk van az előszobában tükör. Nagy tükör. Egészen nagy, földig érő tükör. Egyetlen szerencséje ennek a tükörnek, s ami miatt még nem tört pókhálósra, hogy az előszobában, közvetlen az ajtó mellett van. Így tulajdonképpen az ember elsuhanhat mellette, szinte menekülve kisuhanhat a bejárati ajtón, amit azonnal jól kulcsra is zárhat, annélkül, hogy szembe találkozna önmagával.

Ha ez megvan, akkor már csak a liftben lévő tükörnek kell hátat fordítani, és akkor mire leérek a 7-ről a -1-re, cseppet sem veszítek büszke mivoltomból.

Az autóhoz csak úgy ellibbenek hosszú szoknyámban, kecsesen beülök és gombnyomással kihajtok a garázsból. Tökéletes!

És mire a speedre érek, a következő órára, egy gyors öltözéssel - és itt megint csak szerencse, hogy az ott lévő tükröt és engem egy paraván választ el egymástól - Lara Crofttá változom, erős leszek, szép és még mindig izmos, vagyis még mindig nem kell kettétörnöm az idillt.

 

Kedves, aranyos, bűbájos teremtés. Törékeny, tökéletes alakkal, angyali hajjal és gesztenye szemekkel. Ártatlan lélek. Ha az ember ránéz, azt gondolja, ártalmatlan is. De a látszat csal! Ugyanis, nagyon kedves és édes külsője mögött egy rettentően kemény, röhögve kínzó személyiség lapul.

Esküszöm, alig várja, hogy amíg te nem figyelsz, addig ő tekerjen egyet azon az izén. Szerintem, ezzel álmodik az éjjel! Persze nem szól, hiszen mi poén lenne abban! Ugyan már! Te csak azt veszed észre, hogy minden testrészed, de szerintem testrésed is a következő rezgésnél úgy rándul össze, hogy legszívesebben összeszarnád magad. És akkor még, ha eddig tök fasza csajnak is érezted magad, tuti benyög néhány gyakorlatot, s mire rájössz, hogy nem tudod csinálni, vagy éppen a szemben lévő tükörben abszolút röhejesnek látod magad, felébredsz, hogy nem vagy te izmos szépség, de még csak szupervumen sem!

Te kiköpöd a tüdőd, alig élsz, tiszta víz vagy már, s nem elég hogy beszéltet, még hozzá is teszi; emeld, forgasd, magasabbra, ne hagyd abba! És teker...és közben mosolyog imádni valóan.

Mire az óra végére érsz, már nem hogy az izmaid nem érzed, de azt se, hogy vagy egyáltalán.

 

Aztán magamra rángatom ruhámat, s miközben próbálom összeszedni magam, ő szépen visszaváltozik a kedves, édes lánnyá, aki váltig állítja, mindezt csak értem teszi. El is hiszem neki, meg magamnak is próbálom bemagyarázni, hevesen bólogatva, máskülönben ki lenne az a hülye idióta, aki önmaga vállalkozna arra, hogy kínozzák!

 

Kegyetlen, jószívű, édes, és kemény. És én imádom! Mert ha onnan, ha tőle kijövök, izomfájdalmak nélkül is azt érzem, könnyed vagyok, szép, mert tettem valamit önmagamért! Elfelejtem a kínzást, a tekerést, a "bírod te még!" gondolatait. És már várom a következő órát!

 

Kétség sem fér hozzá, hogy ő az én Örömtündérem... :)

 

 

Hetedik

Az elmúlt néhány évben szinte mindig valamiért le voltam tiltva a mozgásról. Volt, hogy én nem tudtam mozogni, mert úgy fájt mindenem, aztán azért, mert kiderült endóm van és meg is műtöttek. Ágyhoz voltam láncolva, majd kötve, és jó néhány hónapig gyógyultam. Aztán mert állapotos lettem. Természetesen veszélyeztetett, s néha már azon gondolkodom, talán felállnom sem kellett volna.. majd egy újabb műtét, lelki önterror, és marcangolás miatt. Éppen a lelkem apró darabjait szedegettem össze, hogy legalább, mint egy szép mozaikot, össze tudjam rakni, jól be is fugáztam. Eltartott egy radabig, de valahogy nem tudtam rászánni magam, mozogjak. Mire odakerültem volna, méhen kívülim lett. Aztán újabb műtét, újabb endó, újabb lábadozás. Testileg és lelkileg.

Mire a tükörbe néztem, már csak azt láttam, hogy egykori sportos, dögös mivoltomból mondhatni nem keveset veszítettem, de már jött is az első lombik. Tiszta izgalomban voltam, s míg teltek a hetek, inkább arra figyeltem, elfogadjam magam, és főleg, hogy épített lelkemmel sikerre vigyem az ügyet. A legelső próbálkozást, aztán az első sikertelent, majd a következőt.

És eltelt két és fél év, és basszus, nem elég, hogy öregedtem, de ráadásul híztam is. Addig már eljutottam, hogy nem tartottam magam amorfnak, inkább előtérbe helyeztem mást önmagammal szemben is. Még akkor is, ha valójában nem éreztem igazán jól magam. Főleg akkor, mikor a mostani stimuláció miatt felment öt kiló.

Nagy duzzogva tettem el jónéhány ruhát, hogy majd jó lesz az a baba után. Még nagyobb lelkesedéssel vásároltam nagyobb bikinit is. Nadrágot inkább nem mentem venni, mert ha mentem is, rendszerint hajtépéssel jöttem ki az öltözőből, s inkább szaggattam volna darabokra a farmert, mintsem nagyobbat keressek a polcon. Nehogymá' "ekkora" kelljen! Inkább nem kellett. Maradtam a jól bevált nőies ruháknál, rejtett, vagy éppen csak mutató dekoltázsokkal. S valójában rájöttem, a ruhákat sokkal jobban szeretem, sokkal jobban takarnak, na :)

 

Két és fél év mozgás nélkül. Nekem, aki korábban rendszeresen sportolt. Kín volt, szadomazo.

Aztán a mostani sikertelen lombik után úgy döntöttem, akár csak Bridget Jones, hogy kezembe veszem az életem. Naplóba kezdek, és elmondom az igazat magamról. A teljes igazságot.

Egyes számú elhatározás: magától értetődően leadok tíz kilót...ez alatt meg sem állok. Nem szeretném, hogy a seggem akkora legyen, mint Alaszka. Második számú elhatározás: beiratkozom speedfittnesre, és azonnal el is kezdem. Úgy is baromi jól néz ki szerintem az ember, ha beöltözik abba az űrhajós szerkóba! Tiszta buli, komolyan! Valahogy olyankor egy igazi vagány csajnak érzem magam, aki iszonyú jól néz ki, s azok szíjak, amik feszülnek rajtam, esküszöm, olyanná tesznek, mintha maga Tomb Raider feszítene a tükör előtt. Kissé röhejessé válik a dolog, mikor rázni kezd az áram, s közben a legegyszerűbb gyakorlat is iszonyú nehéz. Néha egyenesen röhögnöm kell saját magamon, hogy a karom sem tudom behajlítani, s úgy nyögök, mintha kínoznának. Az sem érdekel, ha másnap birodalmi lépegető reinkarnált elegyét sejtetem mozgásommal, csak érezzem már, hogy vannak izmaim! Harmadik számú elhatározás, hogy nem omlok össze. Akkor sem, ha tizen kérdezik meg egy nap, hogy sikerült, s ha nem, akkor miért nem, vagy mondják sajnálkozva "sajnálom". Nem, ha kisgyermekes filmet látok, de legfőképpen akkor nem, ha egy régi ismerős megkérdezi, "mikor lesz már gyerek, mert az óra, tudod, tik-tak, tik-tak". Inkább mosolyogva nyelek egyet, s képzeletben pedig addig szorítom a nyakát, amíg elvörösödik a feje, s azt nyüszögi: Levegőt! S élvezettel szorítom tovább, még erősebben: Minek az neked??

 

Akkor lássuk a gusztustalanul szemtelen tényeket:

 

Kor: 39,7 év

Súly: 69,3 kg

Kávé: 4

Cigi: szívok én éppen eleget..

Tervek: fogyókúrázni fogok (most már tényleg), leszokom a kávéról (kettőről legalább is), hetente háromszor edzőterembe járok (ennyit ismerek be, de lehet, több lesz), s ezt nem viszem túlzásba. Lehetőleg nem cserélek karkötőt, ha meg igen, akkor büntiből dupla spinningre megyek. Aztán enter, ha vidít, ha nem, hát delete, és legfőképpen méregtelenítek. Kívül, belül, és nagyívben tojok az eddigi kudarcokra, s megbecsülök minden apró kis pillanatot..

 

Na, hát akkor, kezdjünk bele.. :)

 

 

 

Virág-féle

Az esélytelenek teljes nyugalmával indultam ma útnak.

Felvettem szép szürke új ruhámat, övet és fülbevalót. Megnézve magam a tükörben, esküszöm, azt mondtam magamnak, "jól nézel ki Virág!"

Mivel a tesztek tök egyértelműen azt mutatták, nincs miben bíznom, legfeljebb a benső hitem maradt, azaz a remény hal..bevallom, tegnap este még bőgtem, illetve helyesbítenék, zokogtam a zuhany alatt. Fogalmam sincs mi folyt többet, a könnyem vagy a víz, de csak jött belőlem, hol némán, hol feltörve, szinte remegve. Képtelen voltam visszatartani, de talán nem is akartam. Akkor, abban a pillanatban utáltam saját magam, a tehetetlenségem, hogy gyenge vagyok, hogy egy szerencsétlen selejtnek éreztem magam..

 

Hajnali három volt, mikor kipattant a szemem. Emlékszem, csak néztem a plafont, mintha valamit odavetítettek volna. Alig vártam, hogy háromnegyed öt legyen, és lágy zenéjével megszólaljon a telefon. Onnan már simán ment minden..

 

"De jól nézel ki, csinos vagy, le vagy fogyva!" mondta kolléganőm.

"A látszat csal!" válaszoltam nevetve. Mintha vicc lenne. Pedig valójában ezzel sosem viccelek.

 

A lejátszóba bedobtam egy jó kis pörgős zenét, és tojva mindenre száguldoztam a városba. Énekeltem, mosolyogtam, a fene tudja, miért, boldog voltam.

A klinikán az volt az első öröm, ami ért, hogy végre nem nyikorgott a mosdó ajtó. Múltkor már kikészítettem a WD40-et, hogy magammal viszem, és karbantartom azokat a rohadt zsanérokat, nem hiszem, hogy nincs egy férfi ezen a vidéken!

"Gyere, csini lány!" - szólt Zsuzsa és én mentem, hogy megcsapoljon. Mosolyogtunk, nevettünk, és olyan könnyen ment minden. Éreztem, bent tudtam, nem lakik bennem senki, de volt valami sokkal erősebb dolog, ami nem engedett keseregni.

Arra a két galambra gondoltam, akik a beültetéskor odatelepedtek az ablakra. Nem lehetett véletlen..

 

Fél kettőkor telefonáltam.

0,32.

Ennyit tudtam magamból kihozni, és még azt is mosolyogva mondtam, hogy rendben, semmi baj, persze, hogy megpróbáljuk legközelebb!

Nem sikerült. Most sem.

Ígéretemhez híven, akkor most jöhet a bomba test!

 

Azonnal hívtam Krisztát, hogy bejelentkezzem egy tortáért cserébe, abszolút zsarolás céllal speedre. Elcsevegtünk, majd szóba került, hogy át akarom magam nézetni egy endokrinológussal, mert a pajzsmirigy alulműködésem, a gyógyszeres kezelések ellenére nem hagyott nyugodni.

Ajánlott egy orvost, éppen azon a helyen, ahol Katám is. Gondoltam, ha már mind a ketten azt mondják, az a legjobb, meg kell próbálnom. Kriszta még a szeptemberi időpontját is felajánlotta volna, csak bejussak. Hónapokra le vannak foglalva az időpontok..

Miután két hétre előre beírt az edzésre, azonnal telefonáltam. Vagyis csak szerettem volna, de reménytelennek tűnt. Egy órás próbálkozás után sem vették fel.

Kocsiba ültem, odahajtottam.

 

A teremben szinte sötét volt, ahogy a borús idő elvette a természetes fényt odabentről. Egy hölgy bukkant elő a pult mögül. Kedvesen szólt, vigyázzak, nehogy elcsússzak a felmosott padlón. Elmeséltem kb. öt szóban rövid történetem, mert minél előbb a lényegre akartam térni.

Ingatta a fejét, "októberre talán, de azt az intervallumot csak augusztus 10-én nyitjuk meg, de Tűű doktorhoz...."

Az nem jó, nekem annyi időm nincs. Én most akarom, ezt akarom! mondtam magamban, magamnak.

Aztán csörgött a telefonom. Elnézést kértem, mondtam egy perc és folytassuk.

Miközben beszéltem, a benti telefon is csörgött.

Én leraktam, a hölgy lerakta.

"Nem hiszi el, épp most mondtak le egy időpontot augusztus 13-ra, szeretné? Ritka pillanat, az égiek most Önnel vannak" mondta mosolyogva, én pedig visszamosolyogva válaszoltam "Naná!"

 

S abban a pillanatban valami hihetetlen boldogság és erő kúszott belém. Nem tudom megmagyarázni. Mintha az elmúlt napok félelme, az aggódás, a kudarc, az önmarcangolás elillant volna.

Úgy éreztem, nem történt semmi sem. Semmi rossz, semmi baj, semmi olyan, ami miatt össze kellene rogynom. Azt éreztem, az élet szép, hogy valamiért így kellett lennie, hogy ezen az úton még végig kell mennem. Azt, mintha mögöttem lenne valaki, vagy valami, és kezét vállamra téve kihúzná belőlem a fájdalmat, a kínt, a reménytelenséget.

 

"Nem tetszik nekem, hogy túl könnyen kezeled" mondta Erika, de én tudtam, most kapaszkodnom kell. Az edzésekbe, az új tervekbe, a vizsgálatokba, a tettekbe. Mindenbe, ami kapaszkodó tud lenni, különben összerogyok. És ahogy CiliAnyum mondta a telefonba, a Virágok nem olyan fajták! A Virágok erősek, és kitartanak és akkor is felállnak, ha egymás után húszszor esnek el!

És én egy igazi Virág-féle vagyok.. :)