Kapcsolat

Amikor először voltam az anya-magzat kapcsolatanalízisen, abszolút be voltam tojva. Na, nem a félelemtől, inkább attól, hogy a fenébe fogok lemenni relaxba, pláne mikor folyamatosan beszélnek hozzám?

Meglepő módon sikerült. Talán nagyon is akartam Nonóval - akkor még Lilivel - kapcsolatba kerülni. Fogalmam sem volt, ez az egész hogy történik, mit fogok érezni vagy látni. Abszurd volt és szürreális.

Ma már természetes.

S a héten először önállóan is elbeszélgettem a kisfiammal..

Történt, hogy magzati szívultrahangra kellett mennem. Iszonyúan vártam, mert tudtam, láthatom végre sárgában is megint.

Az asszisztens egy vékony, beesett arcú nő volt. Úgy mért végig, mintha ellenfele lettem volna bármiben is.

A doktornő a székben ült, majd felállt, kezet fogott velem és leültetett a székbe.

Aztán rám néztek mind a ketten, majd nekem szegezte a kérdést:

- Na, akkor miért is vagyunk itt?

Pislogtam, mint kismacska a kosarában, s fogalmam sem volt, mit is kellene mondanom. Egy pillanatra körbe néztem; ágy papírral, gömbfej, zselé, monitor, tehát ultrahangon vagyok..

- Talán szívultrahangra jöttem? - tettem fel kissé bátortalanul a saját kérdésem.

- Nem ezt kérdeztem. Hanem azt, miért van itt? - nézett rám szigorúan, az asszisztens meg úgy vigyorgott, mintha megfogott volna.

Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, s lassan visszamentem az időben, mintha érettségiznék, feszengtem a fotelban.

- Ne haragudjon, nem értem, mit vár tőlem? Jöttem ultrahangra, mert a 20.hetet kezdtem, s mert elvileg megnézik a kisfiam szívét, ami most valószínű hasonlóan izgatottan ver, mint az enyém is. Ha jól tudom, az én koromban kötelező, de amúgy sem árt. Vagy nem jó helyen vagyok? - néztem rá nagy szemekkel, s érzetem, hogy lassan kezd felmenni az amúgy alacsony vérnyomásom.

- Na, látja! Azért van itt, mert már negyven éves, nem éppen fiatal! De a mai világban amúgy minden fent van az interneten!

Remek! Ez elvileg a papíromon is ott áll a korom, de ha jól megnézem magukat, ön kimondottan szarul fest, a szőke haj igencsak öregíti, az asszisztense meg, már megbocsásson, egy igazi botsáska, akinek inkább ráncfelvarrásra lenne szüksége, hogy legalább mosolyogni tudjon..a netet ismerem, okostelefonom is van, s bár öreg vagyok, mint a föld, azért tudom használni..

Majd ruha fel, asztalra rá, egy rakat zselé a hasamra - tíz kismamának is elég lenne -, és a gömbfej, ami szinte beleépült a hasamba, úgy nyomta ez a szerencsétlen.

Próbáltam kivenni Nonókámat, de épp csak egy pillanatra láttam buksiját és édes hasát, aztán megint csak a szívét, ahogy lüktet. 

De állítólag sehogy sem volt jó, mert a dokinő nem látta mégsem azt, amit kellett volna. Csattogott, ciccegett és közben már úgy nyomta a fejet a hasamba, hogy kimondottan fájt.

- Hát ez így nem lesz jó kismama, mert nem tudom megnézni a baba szívét, ugyanis odateszi a kezét a mellkasára!

Aztán forduljak jobbra, inkább balra, majd vissza. Köhögjek, nevessek, nem jó.

- Valamit csinálni kellene, mert így nem haladunk - mondta nekem ingerülten.

És mégis mit csináljak? Állítsam sarokba, vagy üssek a fenekére? Barom!

Aztán észrevettem, hogy az én kezem is a mellkasomon nyugszik, éppen ugyanúgy, ahogy a Kincsemnek is.

- Kérhetnék pár percet és egy kis csendet? - kérdeztem.

- Hát, most ne aludjunk, ha lehet.

- Csak beszélni szeretnék vele. Pár perc az egész.

Láttam, úgy néz rám, mintha meghülyültem volna. Az asszisztens pedig egyszerűen röhögött.

- Jjjjó - nyomatékosította flegmán - addig adminisztrálunk..

Magamra maradtam, persze csak gondolatban. A tenyerem a zselés hasamra tettem, s belülről beszélni kezdtem Nonóhoz:

- Figyelj Kicsim, most fontos, hogy okos legyél! Nem szereted az ultrahangot, s hidd el, nekem se jó, hogy így nyomják a hasamra, de hogy mielőbb szabaduljunk, muszáj elvenned a kis kezed, hogy ez az átkozott zsémbes vénasszony lássa a dobogó kis szíved! Érted?

- Na, akkor kezdjük, mert várnak ránk! - ült oda újra a dokinő, majd rámnyomott még egy rakat zselét - még mindig ott van a keze! Úgy látszik, nem hallotta - és nevettek.

- Kérlek Nono! Utálod, tudom, hidd el, én is! Unszimpatikus, randa és úgy se látjuk többet! Légy okos és mehetünk uzsizni! - kértem magamban, közben nézve Őt a monitoron.

S mintha hallotta volna, elvette a kis mancsát a szíve elől, a doktornő meg úgy őrült, hogy gyorsan rögzítette is, amit kellett. Közben diktált, majd megállapította, a Kincsem újra takarásba helyezkedett, s el is fordult.

Majd kaptam egy rakat törlőkendőt, s miközben törölgettem magam, hallottam a kérdést, "mi is ez a hülyeség, amit csináltam", s láttam, hogy az asszisztens újra végigmér. Nem tudtam eldönteni, sajnálja-e a bennem fejlődő gyermeket a bolond anyja miatt, irigyel, hogy Anya vagyok, vagy leszbi a csaj..

A dokinő meg nézett rám kérdőn, miközben kezembe nyomta a proform számlát, de kedvem nem volt elmagyarázni, csak annyit mondtam; kapcsolatanalízis.

- Vagyis? - kérdezi, de a telefonom tilingelni kezdett; "uzsonna", s a gyermek bennem érezhetően kalimpálni "Anya, megígérted!"

Ránéztem az asszisztensre, aki elkapta a tekintetét, majd a doktornőre, megköszönve a vizsgálatot:

- Ahogy mondtam. De amúgy minden fent van az interneten! Viszontlátásra!

Azzal kiléptem a teremből, majd elővettem az uzsonnámat, s mérgemben egy pereccel többet nyomtam be, mint amúgy "szabadott" volna, megsimítottam a pocakom és tudva, semmi rosszat nem tudtak mondani az én csemetémre, indultam rendezni a számlát..

Őszintén (2.)

Cseng a telefon.

Ismeretlen számos szám, rohanok hátra a kis műhelybe, végül is vártam, hogy a klinikáról hívjanak..

A kedves női hang közli velem, minden rendben, az eredményeim jók, semmi para, pánik meg pláne, mert minden beállított szűrő negatív. Ja, és kisfiút várok..

- Tényleg? - kérdezem vissza, s hallom kissé máris elszégyelt hangom, miért is vártam én mást? Próbálom palástolni első döbbenetem, pedig valljuk be, tudtam én, ott a lábak között bizony kuki van. De valamiért mégis reménykedtem..

Mosolygok, közben mondom, tudom, tudom, s fura ez az érzés, mert le akarom tenni a telefont, hogy feldolgozzam az első döbbenetet, mondjuk egy jól kiadott sírással; mi lesz most Lilivel?

Annyira akartam egy kislányt, annyira vágytam egy tündéri mosolyra, s hogy úgy szerethetem majd, ahogy engem Anyumnak sosem sikerült..

Őszinte leszek, lányt akartam..

Aztán, hogy nem lehetek hálátlan, hiszen annyi szenvedés, fájdalom és várakozás után mégis sikerült, s most minden rendben, szépen fejlődünk, én sem vagyok még tehén, és a rosszulléteket is megúsztam, tulajdonképpen gyönyörű várandósságom van!

Majd felhívom feltérképezve a kis család nagyját, de mindenki örül, boldog, s próbálom magam is meggyőzni, úgy sem tehetek semmit, meg hát sejtettem is.

A fejemben kavarognak a nevek. Hogy fogják hívni? Fiúnevet még nem találtunk, nem is kerestünk? Mit fog szólni a párom, lesz-e még hol aludnom, vagy kiteszik a szűröm a lakásból? :)

Aztán eszembe jutnak a copfok, hogy nem fogom én fonni a kis hajat, és a sok fodros szoknyából sem lesz semmi, s a sámlit sem látom már olyan tisztán, amin ott áll a kiscsaj mellettem, s kis kezeivel szaggatja a pogácsát, miközben tiszta liszt a kis pofikája..

Aztán, hogy tulajdonképpen van is már egy lányom, igaz, fogadott, de szeretni való, s aki szeretni fogja majd az én kisfiam is, elviszi játszani, altatja, ha éppen altatni kell, vagy éppen megeteti. Hogy majd testvéreivel, hiába "felek", egészen szépen fognak eljátszani a közös nyaraláson, vagy csak úgy létezni a hétköznapokon..

A pillanatnyi szégyenérzetem is elmúlik, mert teljes szívvel gondolok az én kis Kincsemre idebent, aki igazi kis vagány legény lesz a gáton, majd meglátom a kis kék zoknit, ami a hálóban lóg, s rájövök olyan édes! Hogy majd jól bezselézem a kis frizurát, ami tüsi lesz és szőke, a nadrág kantáros, a napszemcsi vagány, a póló meg úgy is focis. Hogy majd jókat rollerezünk, s én jól békén leszek hagyva, nyugi lesz, meg relax, mert Apa a fiával elmegy focimeccsre, s addig én nyugodtan kifesthetem a körmöm, beszáríthatom a hajam! S azért a varrógépet sem kell eltenni nagyon mélyre, mert a takaró legfeljebb nem rózsaszín lesz, hanem kék, a póló sem gyöngyös, hanem csíkos, és különben is, lesz egy okos, nagy fiam, aki kezdettől fogva engem fog imádni, ő lesz szerelmes belém, s öreg koromra is lesz, aki "behozza a kútról a vizet"!

Na, hát szóval az van, hogy végül fiam lesz...

S én már most szeretem, nagyon szeretem, és igen, alig várom, hogy itt óbégasson nekem, én pedig énekelhessem neki halkan, csitítón, altatón, hogy "boldog vagyok végtelenül, nem vagyok többé már egyedül! Itt vagy nekem védelemül, csak Téged nézlek szüntelenül.."

Neked hogy hívják a nevedet? (1.)

Ha lányom lesz, akkor a neve Lili lesz. Vagy Lilla.

Ezt eldöntöttem, már legalább húsz évvel ezelőtt, de az is lehet, sokkalta előbb. Meg azt is, hogy lányom lesz. Mert én olyan lányos Anya vagyok (leszek), meg talán azért is, mert az én Anyukám olyan volt, aki nem volt anya típus, vagy legalább is engem valahogy nem tudott úgy szeretni, mint ahogy én szerettem volna, vagy ahogyan a bátyám szerette. Ezt nem csak kitaláltam, ez így volt, mások szerint is.

Aztán mikor rabja lettem a Gilmore lányoknak, akkor még jobban tudtam, nekem lányom lesz, mert én ugyanolyan jó kapcsolatot szeretnék a lányommal, mint Rory és Lory. Tele van a polcom is olyan Burdákkal, amikből sajtcetlik lógnak ki, jelezve hol vannak édes, igazi csajos cuccok, amiket biztos meg fogok varrni.

Az első gyermekem is lány volt. Tudtam, éreztem. Ahogy létezett bennem, ahogy egyáltalán létezett. Még akkor is, ha csak akkor tudtam meg igazán, mikor halott kis testét meg kellett szülnöm.

S tudtam azt is, vissza fog térni hozzám, hogy bepótoljuk az elmaradt időt, hogy ne higgyem, nem akart engem, s hogy végre rendbe tegyük az Élet dolgait. Azt gondoltam, kis szárnyaival fent repked, megy még pár kört, mert pontosan olyan nyughatatlan, mint az anyja.

Aztán mikor beültették a négy kis bogyót a hasamba, valahogy éreztem, van ott bizony lány is. S talán a legkisebb, a legutolsó lesz a legerősebb, és hogy Ő pont lány lesz, hiszen a lányok ilyen szívósak, akaratosak! Akár csak én!

Amikor megtudtam, csak egy maradt, tutira mentem! Sőt, még Motyogi is megerősítette bennem az esetleges kételyt, ott a három csík az UH-on, tehát kislány! Tudtam! - mondtam is nagyképűen!

És már nevén is neveztük. Lili. Lililak. Liliput. Lilibaba. Ahogy éppen kicsúszott. 

A 13.heti UH-on a doki már kissé elbizonytalanított, mert volt ott a lába között valami fehér, de persze az simán lehet a köldökzsinór is! Csak is! - mondtam újra én, s ment tovább a Lilizés.

A hasbaszúrást nem vállaltam, így maradt a Prenateszt. Tudtam, annak tuti 100, mit száz, 1000 %-os eredménye lesz, vagyis mire jön a születésnap, addigra meglesz a torta krémjének színe is!

Azt hiszem, már kislány koromban kislányt akartam, talán mert nem is voltam igazán kislány kislány koromban. 

A több évnyi "szenvedés", akarás után úgy voltam vele, most már totálisan megérdemlek egy kislányt, mert az nekem kijár, megdolgoztam érte, s mert ez a kívánságom! S muszáj, hogy legyenek beteljesült kívánságok! S mert így 40 multán, megannyi tragédiával, lombikkal a hátam mögött, nem biztos, hogy lesz még egy gyermekem. Vagyis, mindezt levezetve, arról nem is beszélne, hogy mindenki ugyanígy gondolta, csak lányom lehet és kész!

Problémák

...vannak..

Jelen pillanatban két dolog az, ami hatalmas gondot okoz. Az egyik a törölköző.

Ugyanis nincs a piacon olyan puha türcsi, ami nekem megfelelne. Illetve a melleimnek.

Moshatom én kímélőn, tehetek bele akármilyen silket, túrót nem ér!

Jó múltkor az IKEAban vettem egy iszonyú finom puha törölközőt, de aztán szinte kiöblítve csak, úgy száradt meg, hogy jelenleg azt is utálom a többivel együtt. Ahogy a szárítkozást is, mert ahogy hozzám ér, vagyis a melleimhez, ordítani tudnék..

Nincs más, be kell vetnem a hajszárítót..

A másik gondom a napozás.

Még tavaly kerültek megvételre azok a szétnyitható, még napellenzővel is ellátott nyugágyak, melyek ezeddig remekül szolgálták mivoltukat. Namost nekem a napokban akadt velük egy kis problémám. Egész egyszerűen nem tudok rajtuk hason feküdni..

Próbáltam párnákkal alápolcolni a hasam fölött, de akkor a melleim nyomta a vasmerevítő. Takarókkal, de akkor meg rettenetesen izzadni kezdtem és az meg felszívott mindent. Moshattam.

Aztán helyezkedtem oldalt, mindegyikre kérem, de az se tetszett a gyermeknek.

Néztem a használatit, de abban nem volt olyan, hogy ne használd, ha terhes vagy..

Így miután végigszenvedtem egy órát a kísérletezgetéssel, feladva azt maradtam a hátamon.

S most így elnézve a lábszáram, tök jó színe van - elől, de hátul meg fehér, persze ugyanez a helyzet a többi első és hátsó testrészemmel is. Érdekes nyár lesz..vagy nincs más, itt is be kell vetnem más praktikát. Mondjuk az állva napozás...?

Klíma

Eldöntöttük, hogy kell.

Mert csak pár évet maradunk, de akkor is. Hosszabb, forrón napokon, heteken azért csak átmelegszik a lakás. Ha pedig itthon leszek, már pedig itthon leszek, ne folyjon rólunk a víz, ha nem muszáj.

Gondoltuk, jönnek, egy kis szerelés, no, jó, fúrás, de legfeljebb másfél óra és kész. Addig én elleszek legfeljebb a hálóban, olvasok, kötök, ne adj isten, tanulok. Egy kicsit pakoltunk, én inkább csak néztem, kicsit fóliáztunk, hogy védjük a bútorokat, és jól elszéveltem a helyet, hova is kell majd mutatnom, a falra.

Jah..

Ehhez képest a lakás most úgy fest, mint egy kisebb - á, nem, simán nagy - terrortámadás után..

Én tök ügyesen rámutattam ugyan a helyre, hogy hova is legyen a kütyü, de ők meg tök ügyesen elmagyarázták, hogy az miért nem fog menni. Megértettem. De mivel klíma kell, meg az emberek is itt vannak, gondoltam, jobb lesz megoldást találni a dologra. Lett.

A gardrób, ami egyébként egy jól megtermett IKEÁs darab, amiről ugye tudni kell, hogy miután összeszereli az ember, legfeljebb nézni meg használni lehet, de tolni, mozdítani nem, mert hajlamos a szétesésre, most a nagyszoba közepén áll, üresen. Mert hogy tologatni kellett mégis, de hogy elkerüljük a szétesést, muszáj voltunk kipakolni. Igaz, én ezt is csak néztem, meg azt, hogyan mustrálják a színes bugyijaimat, melltartóimat.. Ebből a pakolásból fakadóan az amúgy is előretolt kanapé, még előrébb került - vagyis közlekedni esélytelen -, most tele ruhákkal, dobozokkal, a fotel szintén. S mivel a gardrób nagy, s így a benne levő mennyiség sem kevés, került a hálóba is. Ahol az ágy - ami megint nem kicsi - tele szintén ruhákkal - amikről tudom, újra kell vasalni őket -, fiókokkal.

A szőnyeget feltekertük, a mivel nem házibulira készülnünk, ennek ellenére a bútorokat is szerte-széjjel tologattuk, r-go legfeljebb lapjával férek el a maradék kiszorított helyen, vagy választhatok, és ülhetek órákon át - szerintem még három legalább - a kisstokin.

Nem tudom, meddig tart még, de nem, nem akarok inkább kimenni sem, hogy lássam a kupi hátán a port. Fúrnak, azt hallom, meg potyog valami, azt is, de jobb, ha nem tudom..

Meg abba sem akarok belegondolni, mi vár ránk a hosszú hétvégén, mert hogy pihenés nem, az biztos..

De nem baj, most széles mosollyal baromi erősen próbálok koncentrálni arra, milyen jó lesz nyáron a lehűtött lakásban lebzselni, csak most éppen szarrá fagyok, mert az ablak nyitva reggel óta, és hát jelenleg nincs seggrepesztő hőség, valljuk be...

Na, mindegy, koncentrálok...