Kaja

Tulajdonképpen semmit sem változtam e téren. A paradicsomos káposztát éppúgy utálom, mint eddig, s a spenótot sem eszem meg csak azért, mert babát várok.

Akkor kezdtem el sejteni, hogy megfoganhatott a bébi, mikor ki akartam tépni a hűtő ajtaját egy fagyi miatt. Mert az első gyermeknél is fagyis voltam, tök mindegy, hogy március volt..

Ezzel kapcsolatban most csak az a különbség, hogy nem ehetek orrba szájba fagyit, mert továbbra is számolgatni kell, meg figyelni - IR ugye -, legfeljebb nagy ritkán fér bele egy-egy "igazi", de inkább paleo vagy cukormentes. Ezekre meg ritkán fanyalodom..

Még kívánósnak sem mondhatom magam, leszámítva azt az egy esetet, mikor úgy keltem szombat reggel, "basszus, nekem most lángos kell!".

Szegény pára párom persze szedte össze magát, meg az alsógatyát, hogy magára rángatva szerezzen nekem egyet. Sajtos tejfölöset persze..egy nagyon kevés fokhagymával megkenve a szélén.

De aztán csak a teljes kiőrlésű croasannal volt kénytelen lehajtott fejjel hazakullogni, mert nem volt a környéken sehol.

Én pedig tök elfogadóan nem hisztiztem, konstatáltam a tényt, nincs, s maradt a hideg reggeli sonkával, zöldséggel. Igaz, másnap már konkrét tervvel álltam elő, irány Szentendre, meg a sikátor, nehogymá' ne egyek lángost csak azért, mert a környékünkön éppen nincs. Mert ha hegy nem megy, akko' Mohamed, ugye..

Be is toltam rendesen, s IR ide vagy oda, esküszöm olyan jól esett, hogy azóta is fáj rá a fogam..de csak ésszel!

Jut eszembe, volt egy másik alkalom is, az meg a halászlé esete volt KisVirággal. Pedig az is csak úgy tök természetesen tört rám, ami szerintem máskor is simán megesett velem annak idején, vagyis, hogy "halászlevet akarok!". Persze nem főzni, rendelni vagy venni, hanem a száz fokos melegben még ötven kilométert utazva egy piros-fehér kockás terítő mellett a lengedező fák hűsében bográcsból kikanalazni. Naná, hogy szekszárdi lévén gyufatésztával - ennyi belefér, úgy is kell a CH -, és természetesen belsőséggel.

De valahogy az sem jött össze, mert csúcsidőben érvén Velencére, nemhogy árnyék nem volt a teraszon, de még szabad lépcső sem, annyian voltak.

Ám Virág ott is erős volt és hősies, nem nyavajgott, elfogadta a tényt, hogy másik két restaurácia sem osztogatta teltház miatt nekem a jólétet, így beértem egy kisebbségi pecsenyével, ami igaz, kritikán aluli volt, de mit volt tenni, ennem kellett..ettem..

Valahogy érzetem én, ez a kívánós dolog nem akar nekem sehogy sem összejönni!

Mert ha éppen mégis úgy döntök, valamit márpedig most megkívánok, vagy nem elérhető, vagy számomra nem ehető.

Néha eljutok odaáig, hogy konkrétan magam örömére álljak neki sütni valami paleo vagy liszt és cukormentes "édességet", de tuti, hogy mire kész, nem kívánom..kétszer landolt a kukában ilyen sütemény, mert hetekig nem ettem meg, amiért valószínű Kata barátnőm a fejemet venné, mert azt megkapom, hogy neki meg nem sütök, ugye..

Pedig egy darabig nem is fogok, mert most éppen fél lábú vagyok..nesze neked  napocska, meg wellness, úszkálásról nem is beszélve, mert vagy négy hétig lábfejtől térdig vagyok bekötözve, két féle méretű fonallal 20 öltéssel összevarrva, amit az onkológián biztosítottak a biztosításom javára, s most már nem csak a bébi miatt sántikálok, ha éppen nyomja azt a bizonyos ideget a combomban, hanem egyértelműen látható, valódi okom van a bicegésre..

Viszont ez sokkal jobban megerősíti bennem azt a tényt, hogy nekem kijár a fájdalomdíj, vagy egy újabb lángos vagy egy halászlé formájában...

Lehet, hogy mégis kívánós vagyok?

...vagy csak éhes :)

Mindennek ellenére..

Elmondhatom, hogy boldog várandósságom van.

Annak idején, nem tudtam elképzelni, az milyen lehet..az állandó aggódás, óvatosság és félelem. Aztán meg, hogy egyáltalán lehet-e még?

Most egyszerűen felszabadult vagyok, elégedett, s szabályosan élvezem, mikor érzem, mocorog bennem..

Haláli jó fej, mert ha nagyon kell dolgoznom, békén hagy, nem rúgkapál bennem, s nem követeli a csak neki szóló beszédeimet, a hangokat. De azt hiszem, mivel pontosan tudja, úgy is megdícsérem, még pluszban jó fej! Legfeljebb a kaja miatt kezd forgolódni..

Mióta megvan a pocaktámasz, a hosszú napok - mert most valahogy minden nap hosszabbnak tűnik, hiába rövidülnek lassan - sem tűnnek annyira szörnyűnek. Estére így nem nehezedik el a hasam, s nem érzem már azt délben, hogy legszívesebben hanyatt vágnám magam. Mert máshogy ugye feküdni nem tudok.. Na jó, oldalt esetleg. A balon. Mert a jobb esetben valahogy épp úgy nyomódik egy ér, hogy attól orgazmusom nem lesz, az biztos!

Utálom a politikát, de most oldalt kell választanom. Ez pedig tehát rendszerint a bal vagy a hát.

Has.. hát igen, egyelőre álom marad, főleg, ha nem sikerül rábírni Nonót, hogy gyorsan, de biztosan normál úton érkezzen..mert valószínű, az amúgy is belül tele hegekkel díszített méhem miatt császár lesz..

A másik a láb. Egyelőre elmondhatom, hogy nem vízesedem. Talán az elmúlt néhány nagy meleg napban fordult elő, hogy a szandál szíja kissé kötözött sonkát csinált a bokámból, de ennyi. Viszont úgy tudnak fájni, hogy simán elviselnék egy egész napos lábmasszírt, talpmasszázzsal egybekötve. Szájenszfiksön!

Azzal a kérdéssel, amit naponta legalább négyszer nekem szegeznek, meg nem tudok mit kezdeni; hogy bírod ezt a meleget?

Fogalmam sincs mit kellene válaszolnom, mert valójában semmi bajom a meleggel, legfeljebb éppen annyi, amennyi ezeddig is volt; ha meleg van, izzad az ember, ragad..és meleg van..

A kajával egyelőre nincs gondom, nincsenek evési rohamaim, legfeljebb néha, de azokat még sikeresen leküzdöm önfegyelemmel. A diétát is szépen csinálom - csak néha bűnözöm, de azt is csak szigorúan kiváltással, ami meg is látszott a legutóbbi terhelésen: 4,8 - 4,9 - 4,8

Még a doki is megdicsért, bár szerinte az eddig felszedett 5 kiló soknak bizonyul..

A védőnőm szerint ez tök normális, a nődokim szerint meg semmi probléma vele, mert az irodalomban írt 8-10 az annyira minimális, hogy jobb ha inkább több. Én meg nem vagyok botsáska amúgy sem, tudjuk..

Azzal sem nagyon jutok előre, hogy valaki azt jegyzi meg; jé, mekkora már a hasad!! Vagy a másik meg; megszültél már vagy benne van még a pocakban?

A 21.hetet értem el a méretek alapján, de nem érzem magam sem malacnak, sem jól fejlett tehénnek, igaz, vannak ruhák, amiket jó mélyre kell tennem, mert az én méreteimnek már nem felelnek meg. S jobb is, ha nem próbálkozom magamra rángatni őket, mert akkor biztos fordul a kocka, s legszívesebben darabokra törném a földig érő tükröt, hiszen akkor biztos hogy malacnak látom magam, vagy legalább is egy jól fejlett tehénnek.

De mit csináljak, ha a pocak nő, elvégre ez a dolga, szépen gömbölyödik - Nonó már kemény fél kiló -, s a melleim is hatalmasak - nem mintha eddig kicsik lettek volna -, és hát híztam, na.. 

Éppen tegnap vettem magamnak két új melltartót, s esküszöm vigyorral az arcomon jöttem ki az üzletből, persze nem az otthagyott összeg miatt, hanem mert végre nem tartom kalodában őket többet..

A bugyikkal más a helyzet, mert vettem egy kismamásat is, csak éppen nem tudom hordani, mivel két lépésenként a bokám felé veszi az irányt, pedig jó méretet vettem..

Vagyis leszámítva ezeket az apró dolgokat, valójában semmi bajom..

Ha nem fájna a lábam, ha nem kellene kerülnöm az előszobai tükröt, s nem ennék néha 30 deka dinnye helyett egy kilót, vagy ha nem érezném néha nehéznek a pocakom, amivel most már lapjával kell közlekednem a szűkebb helyeken, s nem csúszna fehérneműm a bokámig, nem mondanám, hogy áldott állapotban vagyok..

Mindezek ellenére most inkább legszívesebben vízben úszkálnék, mondjuk egy hófehér homokos tengerparton, lebegnék, hogy pihe könnyűnek érezzem magam, de attól is tiltva vagyok, nehogy összeszedjek valamit..a naptól meg pláne!

De erősen elképzelem, s hiába szeretnék delfin lenni, jelenleg nem vagyok más, csak egy édibéni tengeri boci...

Tudom, tudom

Tudom, tudom, most másról sem szól az életem..

De szól, de most valóban ez az, ami leginkább foglalkoztat. Vagyis az a Valaki, aki még bennem lakik.

Még mindig ott tartok, hogy néha el sem hiszem. Csak mosolygok csendesen, ha Rá gondolok, beszélek a hasamhoz, ha végigsimítom, vagy csak úgy elkezd folyni a könnyem. De hát kérem, a boldogok is sírnak, nemde? :)

Tegnap voltam a kiegészítő, kötelező UH-on. Igen, tudom, tudom, már a múltkor kellett volna, de nem én csesztem el, hanem bent a klinikán, hogy csak egy időpontot kaptam..

Én meg úgy mentem - természetesen telve önbizalommal és boldogsággal, mint egy első gyermekes anyuka. Aztán ott meg azt várták el, hogy mindennel úgy legyek tisztában, mintha legalább háromgyermekes lennék..

De hát, tártam szét a karom, én két vizsgálatra kértem időpontot, azt' egyre adtak kérem, mit tom én, hogy külön nézik, azt ami szerintem egy kalap alá tartozik, itt vagyok, elcseszték, hát akkor tessék rendet tenni.

Azt' tettek.

Én meg mentem.

És végre láttam Nonókát sárgában is..

Először csak fortepan-ban találkoztunk, de már akkor lestem az egyre nagyobb körvonalait. Majd egy hirtelen képszünet, és ott volt..

És én bevallom hősiesen, elsírtam magam...

A boldogság apró könnyei buggyantak ki szemeimből, mert nem hittem el akkor sem, hogy valóban van, hogy aki folyamatosan mocorog bennem és néha éjszaka is felébreszt, létezik. Igaziból van, s nem csak elképzeltem magamnak. Emberből van..Hogy a múlt fájdalmai felszívódtak, a félelmek elpárologtak, s Ő ott van, itt bennem, az enyém, s félig egészen belőlem...

Kicsi Gombóc bennem, s egy kicsi a torkomban..talán mégsem múlékony dolog a boldogság.. 

Kapcsolat

Amikor először voltam az anya-magzat kapcsolatanalízisen, abszolút be voltam tojva. Na, nem a félelemtől, inkább attól, hogy a fenébe fogok lemenni relaxba, pláne mikor folyamatosan beszélnek hozzám?

Meglepő módon sikerült. Talán nagyon is akartam Nonóval - akkor még Lilivel - kapcsolatba kerülni. Fogalmam sem volt, ez az egész hogy történik, mit fogok érezni vagy látni. Abszurd volt és szürreális.

Ma már természetes.

S a héten először önállóan is elbeszélgettem a kisfiammal..

Történt, hogy magzati szívultrahangra kellett mennem. Iszonyúan vártam, mert tudtam, láthatom végre sárgában is megint.

Az asszisztens egy vékony, beesett arcú nő volt. Úgy mért végig, mintha ellenfele lettem volna bármiben is.

A doktornő a székben ült, majd felállt, kezet fogott velem és leültetett a székbe.

Aztán rám néztek mind a ketten, majd nekem szegezte a kérdést:

- Na, akkor miért is vagyunk itt?

Pislogtam, mint kismacska a kosarában, s fogalmam sem volt, mit is kellene mondanom. Egy pillanatra körbe néztem; ágy papírral, gömbfej, zselé, monitor, tehát ultrahangon vagyok..

- Talán szívultrahangra jöttem? - tettem fel kissé bátortalanul a saját kérdésem.

- Nem ezt kérdeztem. Hanem azt, miért van itt? - nézett rám szigorúan, az asszisztens meg úgy vigyorgott, mintha megfogott volna.

Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, s lassan visszamentem az időben, mintha érettségiznék, feszengtem a fotelban.

- Ne haragudjon, nem értem, mit vár tőlem? Jöttem ultrahangra, mert a 20.hetet kezdtem, s mert elvileg megnézik a kisfiam szívét, ami most valószínű hasonlóan izgatottan ver, mint az enyém is. Ha jól tudom, az én koromban kötelező, de amúgy sem árt. Vagy nem jó helyen vagyok? - néztem rá nagy szemekkel, s érzetem, hogy lassan kezd felmenni az amúgy alacsony vérnyomásom.

- Na, látja! Azért van itt, mert már negyven éves, nem éppen fiatal! De a mai világban amúgy minden fent van az interneten!

Remek! Ez elvileg a papíromon is ott áll a korom, de ha jól megnézem magukat, ön kimondottan szarul fest, a szőke haj igencsak öregíti, az asszisztense meg, már megbocsásson, egy igazi botsáska, akinek inkább ráncfelvarrásra lenne szüksége, hogy legalább mosolyogni tudjon..a netet ismerem, okostelefonom is van, s bár öreg vagyok, mint a föld, azért tudom használni..

Majd ruha fel, asztalra rá, egy rakat zselé a hasamra - tíz kismamának is elég lenne -, és a gömbfej, ami szinte beleépült a hasamba, úgy nyomta ez a szerencsétlen.

Próbáltam kivenni Nonókámat, de épp csak egy pillanatra láttam buksiját és édes hasát, aztán megint csak a szívét, ahogy lüktet. 

De állítólag sehogy sem volt jó, mert a dokinő nem látta mégsem azt, amit kellett volna. Csattogott, ciccegett és közben már úgy nyomta a fejet a hasamba, hogy kimondottan fájt.

- Hát ez így nem lesz jó kismama, mert nem tudom megnézni a baba szívét, ugyanis odateszi a kezét a mellkasára!

Aztán forduljak jobbra, inkább balra, majd vissza. Köhögjek, nevessek, nem jó.

- Valamit csinálni kellene, mert így nem haladunk - mondta nekem ingerülten.

És mégis mit csináljak? Állítsam sarokba, vagy üssek a fenekére? Barom!

Aztán észrevettem, hogy az én kezem is a mellkasomon nyugszik, éppen ugyanúgy, ahogy a Kincsemnek is.

- Kérhetnék pár percet és egy kis csendet? - kérdeztem.

- Hát, most ne aludjunk, ha lehet.

- Csak beszélni szeretnék vele. Pár perc az egész.

Láttam, úgy néz rám, mintha meghülyültem volna. Az asszisztens pedig egyszerűen röhögött.

- Jjjjó - nyomatékosította flegmán - addig adminisztrálunk..

Magamra maradtam, persze csak gondolatban. A tenyerem a zselés hasamra tettem, s belülről beszélni kezdtem Nonóhoz:

- Figyelj Kicsim, most fontos, hogy okos legyél! Nem szereted az ultrahangot, s hidd el, nekem se jó, hogy így nyomják a hasamra, de hogy mielőbb szabaduljunk, muszáj elvenned a kis kezed, hogy ez az átkozott zsémbes vénasszony lássa a dobogó kis szíved! Érted?

- Na, akkor kezdjük, mert várnak ránk! - ült oda újra a dokinő, majd rámnyomott még egy rakat zselét - még mindig ott van a keze! Úgy látszik, nem hallotta - és nevettek.

- Kérlek Nono! Utálod, tudom, hidd el, én is! Unszimpatikus, randa és úgy se látjuk többet! Légy okos és mehetünk uzsizni! - kértem magamban, közben nézve Őt a monitoron.

S mintha hallotta volna, elvette a kis mancsát a szíve elől, a doktornő meg úgy őrült, hogy gyorsan rögzítette is, amit kellett. Közben diktált, majd megállapította, a Kincsem újra takarásba helyezkedett, s el is fordult.

Majd kaptam egy rakat törlőkendőt, s miközben törölgettem magam, hallottam a kérdést, "mi is ez a hülyeség, amit csináltam", s láttam, hogy az asszisztens újra végigmér. Nem tudtam eldönteni, sajnálja-e a bennem fejlődő gyermeket a bolond anyja miatt, irigyel, hogy Anya vagyok, vagy leszbi a csaj..

A dokinő meg nézett rám kérdőn, miközben kezembe nyomta a proform számlát, de kedvem nem volt elmagyarázni, csak annyit mondtam; kapcsolatanalízis.

- Vagyis? - kérdezi, de a telefonom tilingelni kezdett; "uzsonna", s a gyermek bennem érezhetően kalimpálni "Anya, megígérted!"

Ránéztem az asszisztensre, aki elkapta a tekintetét, majd a doktornőre, megköszönve a vizsgálatot:

- Ahogy mondtam. De amúgy minden fent van az interneten! Viszontlátásra!

Azzal kiléptem a teremből, majd elővettem az uzsonnámat, s mérgemben egy pereccel többet nyomtam be, mint amúgy "szabadott" volna, megsimítottam a pocakom és tudva, semmi rosszat nem tudtak mondani az én csemetémre, indultam rendezni a számlát..

Őszintén (2.)

Cseng a telefon.

Ismeretlen számos szám, rohanok hátra a kis műhelybe, végül is vártam, hogy a klinikáról hívjanak..

A kedves női hang közli velem, minden rendben, az eredményeim jók, semmi para, pánik meg pláne, mert minden beállított szűrő negatív. Ja, és kisfiút várok..

- Tényleg? - kérdezem vissza, s hallom kissé máris elszégyelt hangom, miért is vártam én mást? Próbálom palástolni első döbbenetem, pedig valljuk be, tudtam én, ott a lábak között bizony kuki van. De valamiért mégis reménykedtem..

Mosolygok, közben mondom, tudom, tudom, s fura ez az érzés, mert le akarom tenni a telefont, hogy feldolgozzam az első döbbenetet, mondjuk egy jól kiadott sírással; mi lesz most Lilivel?

Annyira akartam egy kislányt, annyira vágytam egy tündéri mosolyra, s hogy úgy szerethetem majd, ahogy engem Anyumnak sosem sikerült..

Őszinte leszek, lányt akartam..

Aztán, hogy nem lehetek hálátlan, hiszen annyi szenvedés, fájdalom és várakozás után mégis sikerült, s most minden rendben, szépen fejlődünk, én sem vagyok még tehén, és a rosszulléteket is megúsztam, tulajdonképpen gyönyörű várandósságom van!

Majd felhívom feltérképezve a kis család nagyját, de mindenki örül, boldog, s próbálom magam is meggyőzni, úgy sem tehetek semmit, meg hát sejtettem is.

A fejemben kavarognak a nevek. Hogy fogják hívni? Fiúnevet még nem találtunk, nem is kerestünk? Mit fog szólni a párom, lesz-e még hol aludnom, vagy kiteszik a szűröm a lakásból? :)

Aztán eszembe jutnak a copfok, hogy nem fogom én fonni a kis hajat, és a sok fodros szoknyából sem lesz semmi, s a sámlit sem látom már olyan tisztán, amin ott áll a kiscsaj mellettem, s kis kezeivel szaggatja a pogácsát, miközben tiszta liszt a kis pofikája..

Aztán, hogy tulajdonképpen van is már egy lányom, igaz, fogadott, de szeretni való, s aki szeretni fogja majd az én kisfiam is, elviszi játszani, altatja, ha éppen altatni kell, vagy éppen megeteti. Hogy majd testvéreivel, hiába "felek", egészen szépen fognak eljátszani a közös nyaraláson, vagy csak úgy létezni a hétköznapokon..

A pillanatnyi szégyenérzetem is elmúlik, mert teljes szívvel gondolok az én kis Kincsemre idebent, aki igazi kis vagány legény lesz a gáton, majd meglátom a kis kék zoknit, ami a hálóban lóg, s rájövök olyan édes! Hogy majd jól bezselézem a kis frizurát, ami tüsi lesz és szőke, a nadrág kantáros, a napszemcsi vagány, a póló meg úgy is focis. Hogy majd jókat rollerezünk, s én jól békén leszek hagyva, nyugi lesz, meg relax, mert Apa a fiával elmegy focimeccsre, s addig én nyugodtan kifesthetem a körmöm, beszáríthatom a hajam! S azért a varrógépet sem kell eltenni nagyon mélyre, mert a takaró legfeljebb nem rózsaszín lesz, hanem kék, a póló sem gyöngyös, hanem csíkos, és különben is, lesz egy okos, nagy fiam, aki kezdettől fogva engem fog imádni, ő lesz szerelmes belém, s öreg koromra is lesz, aki "behozza a kútról a vizet"!

Na, hát szóval az van, hogy végül fiam lesz...

S én már most szeretem, nagyon szeretem, és igen, alig várom, hogy itt óbégasson nekem, én pedig énekelhessem neki halkan, csitítón, altatón, hogy "boldog vagyok végtelenül, nem vagyok többé már egyedül! Itt vagy nekem védelemül, csak Téged nézlek szüntelenül.."