Utoljára így Veled...

A legszebb kilenc hónap áll mögöttem.

Minden percét imádtam, élveztem és a szívembe zárom örökre, akár a legszebb szerelemet e Világon!

Most még így vagyok Veled, ketten.

Bennem mocorogsz, bennem vársz. A világra és rám is talán. Talán éppen úgy, ahogy én vártalak a legkietlenebb percekben, a legborzalmasabb órákban, akkor is, mikor volt, hogy azt hittem, mégsem érkezel.. talán épp úgy akarod bőröm illatát, ahogy én érezni a Tied, azt az édes, baba illatút, mely beleívódik az orrba örökre! Talán ide akarsz bújni, egészen közel hozzám, ahogy magam is szorítani akarlak már a legfinomabb öleléssel, hogy tudd, míg élsz, védelek, s Veled leszek! Amíg dobog bennem szív..

Most még így vagyunk, mi ketten, egy testben, egy lélekben, s én Neked adnám ezt az egészet, ha tehetném, de talán önző is vagyok, mert magamnak akarlak. Így csak a fél életem a Tiéd, szívemből a szíved, lelkemből a lelked. Kicsiny életemből a Te élted is most már!

Holnap az egyből kettő lesz, Te és én. Részemmé váltál, s a Részem maradsz. Akár a legszebb szerelem e Világon...örökre!

A csend mögött

Az érkező hidegfront kinek szülést, kinek magas vérnyomást hozott. Nekem ez utóbbit..

Vagyis még egyben vagyok, bennem a Kicsivel, aki már nem is olyan kicsi, mert elérte a 3kg-ot! A hely persze kisebb, nem csak ránézésre látszik, hanem érzem is, mert már minden mozgás erőteljes és látványos.

Mondjuk beszédem lassan amolyan "Királyi", mert dadogok sokszor a sok levegővétel miatt, ugyanis azt nem kapok...úgy lihegek, mintha lefutottam volna a fél maratont..hozzáteszem, sokszor úgy is érzem magam..

A mozgásom minden nőies ruha ellenére is igencsak medvés, lassan bedülöngélek minden sarokba, mintha málnás lenne, de egy biztos, szilárd, kitámasztott tárgyak, falak közelében sokkal biztonságosabban érzem magam..van mire támaszkodnom.

Az egyre gyakoribb jóslófájások miatt inkább elheveredek, s ha bent csak az ülőmunkáig sztahanovizálom is magam, délre szabályosan bebólintom az asztal lapját, az otthoni ebéd után pedig simán bealszom.

A kétnaponta esedékes CTG-nek szerencsére vége, a vérnyomásom a gyógyszerek hatására helyre állt, a libidómnak meg tök mindegy, mert a szexre még csak gondolni sem lehet, hozzáteszem, túl sok ingerenciám nincs is hozzá, mivel leülni is alig tudok, nem hogy aerobikozzak a takaró alatt.

Nagy a csend, ezt mondják, pedig élek, virulok, és az az igazság, hogy még mindig jól érzem magam, s minden "negatív" mellékhatás ellenére hálás vagyok minden percért, amit a Kincsem által megélhetek! Továbbra sem értem, minek kellene fájnia, miből kellene, hogy elegem legyen, s legfőképpen mitől kellene, hogy féljek..? Lehet én vagyok hülye, de az az igazság, a szülés minden mozdulatát várom, s meg akarom élni azt is, amiről más hallani sem akar..

Igen, azt hiszem PszichoÁgica fogalmazott a legjobban, olyan vagyok, mint egy tizenéves csacsogó kislány, aki csodálkozó, kiváncsi szemekkel tekint a világra, s annak minden pillanatát úgy éli meg, mintha a legszebb dolog lenne a világon..

Dehát nem az??! :))

Várlak

Ahogy ültem a váróteremben CTG-re várva, rájöttem, nem kell ide előadás az eddigi életemből tömeg előtt, hogy konkrétan zokogásba fulladjak, vagy egy újabb Bridget Jones film szülés jelenete, hogy bőgjek, mint az albán szamár, képes vagyok egy cikk, egy kép, egy zene hallatán spontán elsírni magam..

Ha pedig az én Kincsemre gondolok, aki még idebent mocorog, minden nélkül elérzékenyülök.

Csak ahogy megmoccan, ahogy reagál egy érintésre, egy mondatra, szóra, vagy ahogy rúg egyet - nem is értem, másnak ez hogy fájhat! -, eszembe jut minden küzdelem, minden verejték és régi fajdalom, eszembe az összes kín és szenvedés, minden perc, óra vagy éppen kiesett idő, hogy tudjam, már mindezek nem számítanak, hogy milyen egyszerűek innen a távolból! Legyintve gondolok rájuk, piha!!! mi is volt az nekem, hiszen itt van, itt dobog bennem az én Kincsem, a valóban legszebb dolog a világon, s minden szenvedés, könny és fajdalom megérte, mert hamarosan itt lesz, itt tartom a kezemben, s tudom, valóban csak nézni fogom, halkan, majd a kiságya mellett kuporgok. Lesem, ahogy némán alszik, ahogy piheg, s hogy majd évekig nem hiszem el, belőlem (is) van, az enyém (is), s hogy mennyire tud szeretni az ember..

Várlak, nagyon várlak már!

Most még kicsit maradhatsz, még rúgd szét a ház falát, ha úgy tetszik, ébressz fel éjjel, ha éppen ahhoz van kedved, mert ha kijössz, akkor sem lesz másként..tudom, ebben biztos vagyok, ahogy abban is az voltam, hogy egyszer megérkezel...

Csónakház

Bejött a hűvösebb reggel.

Én pedig rendszeresen járok még be a céghez..amíg bírom, ott kezdek, reggel legalább tudok még tevékenykedni kicsit, kesőbb legfeljebb ülni, aztán már feküdni is nehezen. 

A nyárnak lassan vége, a szép napos fények is egyre laposabbak, s ha napközben akad is huszon feletti fok, reggel fél hatkor bizony hűvös van. Vagyis a papucsszezonnak nekem vége..

Egyik ilyen reggel gondoltam előkapom a kiscipőmet - az egyiket -, majd belebújok.. Nem jött össze. Azt hittem régről maradt valami kisebb fajta, vagy valaki itt hagyta, vagy véletlenül belekeveredett a 90 fokos mosásba..

Aztán vettem elő a másikat, a harmadikat, a negyediket..többet nem próbáltam, egyszerűen megállapítottam, hogy nem én vagyok hülye, csupán kinőttem őket..

Olvastam róla, hogy előfordul, meg hát a vizesedés ugye, oké, akkor délután irány a bolt, veszek egy nagyobbat, hogy legalább ezt a bő egy hónapot valahogy kibírjam..zoknis-papucsos német turista mégsem akartam lenni..

Mentem is lelkesen. Szépen a sorok között, latolgatva, melyik is lenne jó, kényelmes. Melyikben érezném jól magam, meg hát nem utolsó szempont az sem, hogy nőiesnek is érezzem magam..

Ki is választottam egy elég egyszerű, de viselhető, nőies darabot, éppen csak kicsit hegyesebb orral. Egy mérettel nagyobbat.

Leültem, magam mellé helyeztem a dobozt, a cipőkanalat, majd egy kisebb tornaóra árán magamra erőltettem a próbazoknit. A cipőt nem sikerült. Sem simán, sem cipőkanállal. Sem szép szóval, sem erőltetve.

Újabb megállapítás: a 41-es méret sem jó..

Kezdtem aggódni.

Gondoltam, jó, nem ködhasító fajtát választottam, de ennyire sem lehet "hegyes" orra?! ..akkor keressünk valami lekerekített fazont.

Kereshettem én akármilyet, már a gumicsizmával is kibékültem volna, már kacsintgattam a pasi sarok felé, hogy kinézzek egy jóképű bakancsot, de azokból sem volt jó a méret. Egyik sem!

Szorított a rohadék elől, hátul, oldalt meg pláne!

Nagy kínomban találtam, majd levettem egy 42!!!!-es méretű topánkának nem nevezhető csónakházat..mert amúgy női cipőben meg nem gyártanak sorozatban ekkora méretet, ugye...

Az bezzeg jó volt!

Ott ültem a puffon, köröttem vagy nyolc pár cipővel, üres dobozzal körberakva, s nem tudtam, most bőgjek vagy röhögjek..a biztonsági őr meg lelkesen skandizott felém, ő pontosan tudta, ezt mind vissza kell majd pakolni, s nem ő lesz a nyertes..

Valójában fogalmam sincs, hogy a cipőket a megfelelő dobozba tettem-e vissza, de őszintén szólva, leszarom, mert úgy felhúztam magam a tükör előtt, állva abban a nagy csónak méretű, nőiesnek cseppet sem nevezhető csukában, hogy azon gondolkodtam, inkább felmegyek a varerára, azt' leütök egy skálás szatyrot, vastag zokni van otthon bőven, és inkább azt húzom a lábamra, mint ezt a szörnyűséget...

Majdnem bőgtem tényleg, na..

Aztán egy telefon nyugtatott meg, hogy ugyan má' ki nézi mi van rajtam, meg menjek inkább vadászboltba, ott simán találok 42-es gumicsizmát, én meg lelkesen kontráztam, végül is, ha cikkcakk ollóval levágom a szárát, meg lyukasztóval csinálok vagy tíz lyukat, olyan más-más színű szalagot fűzhetek bele naponta, hogy a végén minden napra jut egy mese...

A cipőt ott hagytam. Nem tudom, mit veszek még fel, legfeljebb kihagyom a korai kelést, és élvezem a vénasszonyok nyarát úgy 11 és 3 között, akkor simán elmegy a papucs..és marad a vatera..

Sosem éltem kis lábon..

De ekkorán nem szeretnék :)

Álmatlanság

Tulajdonképpen napok óta űzöm, egyre nagyobb kitartással és sikerrel.

Rendszerint éjfél után ébredek, szépen kimegyek pisilni, mert abban biztos vagyok még félálomban is, hogy reggelig nem bírom ki, de aztán nem tudok visszaaludni.

Próbáltam megfigyelni, hogy amit olvastam több helyen, vagyis hogy azért álmatlanok a kismamák, mert tombol bennük a gyerek, rám is igaz.. Hát, nem. Az én Kincsem olyan édes deden alszik, hogy inkább azon kezdek aggódni, minden rendben van-e?

De aztán hamar rájövök, hogy igen, mert aztán Ő is mocorogni kezd, s legtöbb esetben csuklani :)

A napokat próbálom elviselni, de van, hogy szinte lefejelem az asztalt, főleg, ha az ebédet is megeszem. Képtelen vagyok olyankor gondolkodni, s rendszerint amit akkor mondanak, hamar gyorsan el is felejtem.

Persze, mivel a mozgás sem megy már olyan filigrán, mint egy hónapja, úgy ülök az éttermi széken, nyugodtan, alvásra készen, mint egy öreg anyó, aki otthonkában nézi a távozó, érkező falubelieket.

Ilyenkor megkérdik, fáradt vagyok-e.

Jót röhögök magamban, á, dehogy, aztán inkább elmondom, valójában most készülök a szülés utáni alvatlanságra, ne érjen olyan váratlanul, s mire oda jutok, tök jól bírjam majd! 

De ha megjön az eszem, mert amúgy is felesleges bosszankodnom amiatt, hogy nem tudok dolgozni, s még egy kis noszogatást is kapok a kollégáktól, inkább hazahajtom magam a kocsival, s ledőlök az ágyba, megjegyzem, perceken belül édesdeden alszom én is..

Most ez a trendi, ez járja, meg hogy legalább három könyvet készítek az éjjeli szekrényt kiváltó polcos elemre, éppen melyiket lesz kedvem olvasni valamikor éjfél és három óra között, amikor meg már hiába kezdem számolni a bárányokat - ez is tök hülyeség, mert hogy is aludhatnék, ha helyette számolok?! -, úgy sem alszom el, vagy ha mégis, az óra jelezni kezd, már pedig nem alszol, mert kelni kell, kanyarog a kifli a vaj alatt, lenni kell, menni kell..