Elment

Ma egy rövid bejegyzés várt az "endo klub" falán..meghalt, elment..

Életerős volt, vidám. Fiatal.

Nem a ràk vitte el, nem agyvérzés vagy szívroham. De úgy néz ki, az endometriózis már ölni is képes...

Ez a betegség, amit oly sokan kinevetnek, semmibe vesznek, "női hiszti" mondják..ez amiben oly sokan, s egyre többen szenvedünk..

Nekem is volt, nem egyszer. Csúnya és alattomos. S nem tudom, vissza jön-e még? Ha igen, hol tenyészik el bennem, hova kúszik fel?

Neki a tüdejében volt..37 éves volt, s még nem volt gyermeke..

Nekem van.

Itt alszik mellettem. Nézem, s oly sokszor önt el a boldog elégedettség; megérte a küzdelem!

Nézem, és arra gondolok, előttünk az élet, előttünk a kettőnk közös világa, s hogy mindent meg akarok Neki mutatni. Mutatni úgy, ahogy én látom!

Meg sem fordult a fejemben, hogy a rák majd visszajön, s megtiltja ezt. Még akkor sem, mikor terhességem közepén újra találkoztam vele. De elment, eloldalgott, akár egy sunnyogó tolvaj.

S most itt van ez az átkozott "női hiszti",  ami már nem csupán csak fájdalmat, élhetetlen létet, nem csak meddőséget, kilátástalanságot ad, hanem magában rejti a lehetőséget, a halált. Ez a betegség, melyet oly sokan kinevetnek. S talán ő azzal csak rá akar kontrázni, hogy átkúszik a belekbe, megtapad a gyomorban, felmászik a szegycsontra, a torokra, szinte fojtogat, beletelepszik a tüdőbe, elvéve a levegőt, magát az életet. Mintha meg akarná mutatni, ő igenis valaki és tessék komolyan venni, mert már nem csak bàntani tud, de ölni is.

Valójában gyógyíthatatlan. Hiába műtét, terápia, hiába életmódváltás, kezelés.

Remisszióban van. Legfeljebb így tutulálhatjuk ezt is.

A rák nem fájt. Nem is tudtam, bennem van. Az endo igen. Majd beledöglöttem néha, emlékszem. S arra is, hogy tartottam tőle, visszajön majd egyszer. Mint ahogy most is eszembe jut, nem egyszer. Tudom, hogy fájni fog. S azt is, hiába vetetem ki petefészkem, méhen, hiába csonkíttatom meg nőiességem, semmit sem ér..

Fiatal volt, életerős. 37 éves. És Szilviának hívták.

A csoportban egymást támogattuk. Most már Ő vigyáz ránk.

Alvás helyett

Van, hogy tök fitt vagyok. Esküszöm, mèg a tükörben is ki vagyok békülve magammal, igaz, ruhában - mondjuk dupla stólában sokkal jobban.

Valószínű ilyenkor kipihent vagyok, vagy legalább annak illúziója megvan.

Nem vagyok egy normális anya, értem ez alatt, hogy szokványos, általános, olyan mint a többség, akinek "nincs más dolga", mint gyermekével lenni, isz szoptatni, ha a gyermek alszik, aludni, s nincs bejárónőm sem - bár, gondolkodom rajta -, aki elmosogat, kitakarít, kivasal, elpakol, aki helyettem megfürdik, elmegy pisilni, vagy ne adj isten..

Tudom, ez az én hülyeségem, de nem bírom elviselni, ha áll a mosogató, ha sok a vasalni való, ha macinaciban feszítek - igaz, nincs is -, ha tejszagú pólóban rohangálok. Elvégre bármikor jöhet bárki. Még akkor is, ha valójában sosem nyitja rám senki az ajtót este hatig, legfeljebb a futár, Dani, mert már névről ismerem, szóval legfeljebb vele társalgok, meg ha kiteszem a lábam, akkor nyitom rá èn az ajtót másokra.

Nem a hétköznapi fajtából való vagyok, aki klubokba jár társalogni, vagy az utcán tolja a babakocsit egy másik anyukával. Stabilan önkizsákmányoló vagyok, vagyis vállalkozó, s ebből fakadóan állandó mozgásban.

Könyvelni kell, meg igazgatni, meg néha nem csak itthon dolgozni, hanem a műhelyben is. Elvégezni a rendeléseket, a papírmunkát, s újra tanulni. Mert az iskolát be kell fejezni. Ja igen, meg fejni, mert amíg tej van, addig a gyerek azt eszi. Rohadt fárasztó ez is, meg mind a többi.

De néha Dani jön, megkérdi hogy vagyok. Én is, nem csak a gyermek! Olyankor ő is megjegyzi, miért nem alszom..nem is tudom..talán mert el kell mosogatni, ki kell vasalni, valamit enni is kell - igen, már megint 11 múlt, aztán ott a bevallás, a két PR dolgozat, s közben le kellene adni a metrót. Mert ha Nonó alszik, akkor tudok tenni, ha fent van, etetem, játszunk, énekelünk, mosolygunk, s néha sírunk. Aztán ha végre alszik megint, akkor fertőtlenítek, elpakolok, elintézem az utalást, kiteregetek, eszem valamit - ja, igen már négy óra, és megint fejek.

De miközben fejek, válaszolok a levelekre, üzenetekre, megnézem mit csinálhatok vagy éppen mit csinálok rosszul az egyes fészbúkos csoportok szerint, aztán persze jobbára tojok a véleményekre, és elolvasom a napi híreket. Ez az idő is jó valamire..alvás helyett mindenképpen.

Aztán jön Dani. Megjegyzi, most màr tényleg aludni kellene, én meg jót röhögök, tudván, szarul nézek ki, de aztán meghallom a mosógép csilingelését, ő bemutat a szobába, "lejárt?", "aha" mondom mosolyogva, ő pedig tudja, mennie kell, nekem meg teregetni, naná hogy alvás helyett :)

Varázsszőnyeg

Szerencsés voltam, mert úgy nőhettem fel, hogy tele vagyok gyönyörű emlékekkel. Olyanokkal, melyek mondjuk mesékhez, könyvekhez kötnek.

Nagyapám, ki később egy könyvtár nevét is kapta, nyugdíjas korában könyvtáros lett. Én pedig vele járhattam minden nap abba a csoda birodalomba, ahol mesék születtek ujjai, hangjai alatt. Az én birodalmam is volt. És borzasztóan hittem a mesékben. A tündérekben, koboldokban, a mesék igazságában. Elképzeltem, hogy királylány vagyok, hogy hosszú hajam van, el, hogy a békák beszélnek, s a virágok csak nekem nyílnak. A kertben lévő mézédes körtének varázserőt tulajdonítottam, s szenttül hittem, a fák, bokrok alatt létrehozott titkos kertemet csak én látom. Hittem a varázslatban, a csodákban, s abban is, hogy van repülőszőnyeg. Abban pedig pláne, hogy nagyapámék perzsamintás szőnyege az egyik közülük..

Amikor terhes lettem, biztos voltam benne, megtaláljuk a hangot majd gyermekemmel, s én kivételes képességgel bírok majd azirányba, hogy egyszerűen altassam el.

Mondjuk az elején ezzel semmi gond nem volt, hiszen Nonóka úgy aludt, mint a bunda, egészen 1-2 órán át, így rendszerint más anyukákhoz hasonlóan én is három naponta zombiként közlekedtem a lakásban, a beszédem is akadozott, minden mondatnak kétszer futottam neki, olybá' tűnhettem, mintha legalább egy fél üveg páleszt benyomtam volna.. szerintem egész életemben, ami már igencsak nem kevés éveim számát jelenti, nem ittam összesen ennyit..

Aztán kezdett javulni a helyzet, főleg mikor egészen két éjszakán át csak kétszer kelt fel éjszaka - mintha jó fej akart volna lenni, s tudta mikor kell fejnem. El is bíztam magam, aminek meglett az eredménye, elkezdődött egy új korszak - szerintem ez csak etetés volt a részéről -, azaz az esti fürdetés (nem mintha napközben fürdettük volna) és etetés után amolyan szeánszként rákezdett a nyüszögésre, aztán a sírásra, amiből később üvöltés lett, végül visítás, majd' 40-50 percig, mikor is hatástalannak bizonyult minden leírt, tudományos technika, ami éneklésben, ölelésben, suttogásban, ringatásban, karban sétában, simogatásban merült ki, s mindezekben én is kimerültem..próbáltam a "tigris" fogást, a hordozókendőt, a masszírozást, de hasztalan volt..

Aztán egyik ilyen sírós altatás közben, hogy ne kapjak idegbajt, bedobtam a kérdést a mélyvízbe, az arra hivatott fészbuk csoportba! Jöttek is az ötletek, éppen azok, melyek egyáltalán nem hatottak, lelkesen lájkoltam és kezdtem megnyugodni, hogy ez így marad minimum 3 hétig, de az is lehet, három hónapig..

Aztán egyszercsak még egy annó Terézanyus Anyukától jött az ötlet, hogy ide bizony fehér zaj kell!

Bevallom, azt is próbáltam, valamikor friss császáros koromban, de akkor a gyermek legalább úgy üvöltött, mint most, ha nem jobban..

Aztán addig addig tépázta lelkem és fülem az én Drágám, hogy beadtam a derekam.

Porszívóztunk. Este kilenckor. Varázslat volt ez kérem! Bejött. A gyermek két percen belül elhallgatott, 20 perc múlva békésen aludt egészen negyed háromig!

S ha már a modern világban tengetjük életünk, akkor vegyük is hasznát az okosnak, így letöltöttem egy alkalmazást, mely menüjéből bizony még válogathatunk is; eső essen, tenger zúgjon, mossunk, autózzunk vagy éppen tavaszi madárcsicsergésre szenderedjünk.

Válogatunk. S a mi varázsszőnyegünk így repít álomországba, vagyis most esténként vagy hajat szárítunk, vagy porszívózunk, de egy biztos; végre nem sírunk :)

És? tejed van?

Az eltelt két hónap, mondhatni jelentős küzdelem után már valahogy nem annyira ostorozom magam a "szar anya vagy" jelzőkkel, a "nekem miért nem megy" kérdésekkel sem, egyszerűen elfogadtam a helyzetem. Ezt tudom, ez van, ezt kell szeretni.

Mint tudjuk, a szülés óta küzdöttem a tejjel. Hol volt, hol nem, akárcsak egy gyönyörű népmesében. De mivel nekem nem volt elég a fele ország, meg a fél királyság, rettentően elszántan vetettem be magam a sűrű erdőbe, megküzdve rémséges démonokkal, manókkal, koboldokkal, hogy aztán eljutva Óz birodalmába, megkapjam méltó jutalmam, a két mellbe csomagolt jól működő, jelentős nyereséget is termelő tejcsárdát..

Mire oda jutottam, hogy végre elértem célom, és tulajdonképpen boldogan élhettem volna, míg meg nem halok, a gyermekem döntött úgy, már pedig mától nem kell neki az anyatej, s bármit csinálok, ő bizony csak a tápszert hajlandó megenni. S akkor olyan történt, amiről addig csak álmodni sem mertem, vagyis tejgyűjtő zacskókat kellett beszereznem, hogy a lefejt tejjel szépen sorjában meg tudjam tölteni az itthoni mélyhűtő raktárat.

Egy fiók tele van...

Majd azon gondolkodtam, ha már így alakult, meddig legyek szoros szimbiózisban a bérelt fejőgéppel, s tépázzam napról napra mellem a vákuumos levegővel..

Aztán mire oda jutottam volna, hogy na, akkor most lépünk és elfogadva ezt a tényt is, tejbőségem ellenére maradunk a csak tápszernél, Nonó újra visszatért rám, s cicizne éjjel-nappal..

Bevallom, az első hetek után nem gondoltam volna, hogy eddig eljutunk! Mármint hogy lesz tejem, minden más tényező ellenére, sem hogy ilyen szépen fog menni a szopizás!

Most már csak az olyan és hasonló kérdésekre kell nagyot nyelve és őszinte "leszarom" mosollyal könnyedén válaszolnom, hogy

"És? Tejed van?"

...mi a f.. közöd hozzá??

"Persze, és neked orgazmusod? Esetleg korai magömlésed?"

Amikor..

..amikor már a harmadik éjjel sem alszol, mert minden éber pillanatod az Övé, hogy neki jó legyen, neki ne fájjon. Mikor pontosan tudod, semmi baja, nem fájhat semmije, hiszen pár perce még szinte kacagva mosolygott rád, ujjaival fonta körbe ujjad, s neked ficánkolt minden mozdulata, de most mégis zokog, sír, majd megszakad, ahogy a te szíved is törékeny teste körött.

Mikor mindent megpróbálsz, de nem kell neki sem a melled, sem a tejed, sem a cumiból folyó fehér táplálék, semmi sem, ami tőled van. A te szavad sem vigasztal, a te hangod sem ér most semmit.

Mikor fogod, a mellkasodra szorítva, s míg Ő sír szárazon, a te könnyeid csorognak alá, némán, hogy nem tudod megetetni, hogy nem kellesz neki..pedig téged akar, rajtad csüng, a te ringatásod nyugtatja mégis lassan csendre, s a te karodban alszik el.

Mikor állsz a sötét szobàban, s homályos szemeid előtt a kinti városkép sárga fényei mosódnak össze, benned zakatol a fékezhetetlen önvád és mardos a kín, kevés vagy, itt is, s alig veszed észre, Ő már megnyugodva alszik a válladon, s talán azt àlmodja, a te melleden csüng, a te szavaid issza, s éppen olyan biztonság és nyugalom öleli át, ahogy benned, testedben, méhedben te magad ölelted alig két hónapja még..