''''

2016. szeptember 29., csütörtök

Csónakház

Bejött a hűvösebb reggel.
Én pedig rendszeresen járok még be a céghez..amíg bírom, ott kezdek, reggel legalább tudok még tevékenykedni kicsit, kesőbb legfeljebb ülni, aztán már feküdni is nehezen. 
A nyárnak lassan vége, a szép napos fények is egyre laposabbak, s ha napközben akad is huszon feletti fok, reggel fél hatkor bizony hűvös van. Vagyis a papucsszezonnak nekem vége..

Egyik ilyen reggel gondoltam előkapom a kiscipőmet - az egyiket -, majd belebújok.. Nem jött össze. Azt hittem régről maradt valami kisebb fajta, vagy valaki itt hagyta, vagy véletlenül belekeveredett a 90 fokos mosásba..
Aztán vettem elő a másikat, a harmadikat, a negyediket..többet nem próbáltam, egyszerűen megállapítottam, hogy nem én vagyok hülye, csupán kinőttem őket..
Olvastam róla, hogy előfordul, meg hát a vizesedés ugye, oké, akkor délután irány a bolt, veszek egy nagyobbat, hogy legalább ezt a bő egy hónapot valahogy kibírjam..zoknis-papucsos német turista mégsem akartam lenni..

Mentem is lelkesen. Szépen a sorok között, latolgatva, melyik is lenne jó, kényelmes. Melyikben érezném jól magam, meg hát nem utolsó szempont az sem, hogy nőiesnek is érezzem magam..

Ki is választottam egy elég egyszerű, de viselhető, nőies darabot, éppen csak kicsit hegyesebb orral. Egy mérettel nagyobbat.
Leültem, magam mellé helyeztem a dobozt, a cipőkanalat, majd egy kisebb tornaóra árán magamra erőltettem a próbazoknit. A cipőt nem sikerült. Sem simán, sem cipőkanállal. Sem szép szóval, sem erőltetve.
Újabb megállapítás: a 41-es méret sem jó..
Kezdtem aggódni.
Gondoltam, jó, nem ködhasító fajtát választottam, de ennyire sem lehet "hegyes" orra?! ..akkor keressünk valami lekerekített fazont.
Kereshettem én akármilyet, már a gumicsizmával is kibékültem volna, már kacsintgattam a pasi sarok felé, hogy kinézzek egy jóképű bakancsot, de azokból sem volt jó a méret. Egyik sem!
Szorított a rohadék elől, hátul, oldalt meg pláne!

Nagy kínomban találtam, majd levettem egy 42!!!!-es méretű topánkának nem nevezhető csónakházat..mert amúgy női cipőben meg nem gyártanak sorozatban ekkora méretet, ugye...
Az bezzeg jó volt!

Ott ültem a puffon, köröttem vagy nyolc pár cipővel, üres dobozzal körberakva, s nem tudtam, most bőgjek vagy röhögjek..a biztonsági őr meg lelkesen skandizott felém, ő pontosan tudta, ezt mind vissza kell majd pakolni, s nem ő lesz a nyertes..

Valójában fogalmam sincs, hogy a cipőket a megfelelő dobozba tettem-e vissza, de őszintén szólva, leszarom, mert úgy felhúztam magam a tükör előtt, állva abban a nagy csónak méretű, nőiesnek cseppet sem nevezhető csukában, hogy azon gondolkodtam, inkább felmegyek a varerára, azt' leütök egy skálás szatyrot, vastag zokni van otthon bőven, és inkább azt húzom a lábamra, mint ezt a szörnyűséget...

Majdnem bőgtem tényleg, na..
Aztán egy telefon nyugtatott meg, hogy ugyan má' ki nézi mi van rajtam, meg menjek inkább vadászboltba, ott simán találok 42-es gumicsizmát, én meg lelkesen kontráztam, végül is, ha cikkcakk ollóval levágom a szárát, meg lyukasztóval csinálok vagy tíz lyukat, olyan más-más színű szalagot fűzhetek bele naponta, hogy a végén minden napra jut egy mese...

A cipőt ott hagytam. Nem tudom, mit veszek még fel, legfeljebb kihagyom a korai kelést, és élvezem a vénasszonyok nyarát úgy 11 és 3 között, akkor simán elmegy a papucs..és marad a vatera..

Sosem éltem kis lábon..
De ekkorán nem szeretnék :)


2016. szeptember 10., szombat

Álmatlanság

Tulajdonképpen napok óta űzöm, egyre nagyobb kitartással és sikerrel.
Rendszerint éjfél után ébredek, szépen kimegyek pisilni, mert abban biztos vagyok még félálomban is, hogy reggelig nem bírom ki, de aztán nem tudok visszaaludni.

Próbáltam megfigyelni, hogy amit olvastam több helyen, vagyis hogy azért álmatlanok a kismamák, mert tombol bennük a gyerek, rám is igaz.. Hát, nem. Az én Kincsem olyan édes deden alszik, hogy inkább azon kezdek aggódni, minden rendben van-e?
De aztán hamar rájövök, hogy igen, mert aztán Ő is mocorogni kezd, s legtöbb esetben csuklani :)

A napokat próbálom elviselni, de van, hogy szinte lefejelem az asztalt, főleg, ha az ebédet is megeszem. Képtelen vagyok olyankor gondolkodni, s rendszerint amit akkor mondanak, hamar gyorsan el is felejtem.

Persze, mivel a mozgás sem megy már olyan filigrán, mint egy hónapja, úgy ülök az éttermi széken, nyugodtan, alvásra készen, mint egy öreg anyó, aki otthonkában nézi a távozó, érkező falubelieket.
Ilyenkor megkérdik, fáradt vagyok-e.
Jót röhögök magamban, á, dehogy, aztán inkább elmondom, valójában most készülök a szülés utáni alvatlanságra, ne érjen olyan váratlanul, s mire oda jutok, tök jól bírjam majd! 

De ha megjön az eszem, mert amúgy is felesleges bosszankodnom amiatt, hogy nem tudok dolgozni, s még egy kis noszogatást is kapok a kollégáktól, inkább hazahajtom magam a kocsival, s ledőlök az ágyba, megjegyzem, perceken belül édesdeden alszom én is..

Most ez a trendi, ez járja, meg hogy legalább három könyvet készítek az éjjeli szekrényt kiváltó polcos elemre, éppen melyiket lesz kedvem olvasni valamikor éjfél és három óra között, amikor meg már hiába kezdem számolni a bárányokat - ez is tök hülyeség, mert hogy is aludhatnék, ha helyette számolok?! -, úgy sem alszom el, vagy ha mégis, az óra jelezni kezd, már pedig nem alszol, mert kelni kell, kanyarog a kifli a vaj alatt, lenni kell, menni kell..